39.fejezet

A világ egyszerűen megfordult velem. Végigdörzsölöm az arcom, a körmeimet a bőrömbe vájva. Harry balesetet szenvedett, és több órája nem tér magához... És mindezt miattam! És én hol voltam?! A St James-ben... Chris-szel!!! Plusz még le is smárolt. Egy szörnyű, szörnyű ember vagyok!

   - Mikor mehet be hozzá? - hallom Cat hangját. Felé kapom a fejem.

   - És te? Te nem akarsz...?

   - Neked fontosabb. És úgy érzem, előbb akar téged látni, mint bármelyikünket - mosolyog rám.

   - Elnézést - köhintenek a hátunk mögött. Mindenki a hang irányába fordul - a beteg felébredt - mondja a nővér - ki a legközelebbi hozzátartozó?

   - Sophie - vágja rá rögtön Cat.

   - Hé!! - ordít felháborodottan Louis (igen, egy kórház kellős közepén), de El egy egyszerű "jaj, kuss már!"-legyintéssel lerendezi barátját.

   - Kérem, jöjjön - int a nővér, és elvezet Harry szobájához. Az ajtót kinyitja nekem, majd továbbmegy. Belépek a kórterembe, magunkra csukom az ajtót. Nem fogom túldramatizálni semmit; eléggé ramatyul fest, szegénykém. Arca bágyadt a sok gyógyszertől, kócos haja alól laposan pislog felém. A karja tele zúzódásokkal, a mellkasa rekeszizmánál rétegesen átkötve.

   - Mi történt? - lépek az ágya mellé. Esetlenül a kezem után nyúl, de még idő előtt elhagyja a karját az ereje, szóval térdre ereszkedem, és összekulcsolom az ujjainkat.

   - Nem nyílt ki a légzsák - feleli - vagyis... későn nyílt ki. A kocsi meg totál káros, a rohadt életbe - csapja a homlokára a kezét.

   - Hidd el, a kocsi érdekel mindenkit a legkevésbé - csóválom a fejem, mire rám emeli a tekintetét. Veszek egy mély levegőt, és lesütött szemmel ennyit mondok - sajnálom. Nem akartam...

   - Jaj, ne! - szakít félbe - ne kezdd el!

   - De hát... - erősködöm, de újra a szavamba vág:

   - Ne kezdd el, mert itt, helyben doblak. Megértem, hogy kiakadtál, elolvastam a cikket én is, és igazad volt, a képek láttán még én is elhittem, hogy volt valami Cattel, ezek a dögök profin beszélnek lyukat az ember hasába - amúgy, most az újságírókra gondol - aztán meg inkább haza kellett volna mennem, és ott piálni. De nem, én beültem valahova, szóval két bordám, a fél karom és a kocsi motorháza bánja - mosolyodik el halványan.

   - Meddig lesz rajtad? - bököm meg az oldalánál, remélve, hogy nem épp attól az érintésemtől ájul kómába a fájdalom miatt. De továbbra is magánál van, így tud válaszolni.

   - Ha kiengednek a kórházból, utána még egy hétig. Liam szülinapja hetén valamikor leszedik.

   - Szóval... - próbálom kiszámolni, hogy mennyi ideig tartják bent, de Harry megelőz:

   - Három nap. Ha minden rendben, akkorra már elengednek.

   - És marad valaminek nyoma?

   - Elvileg itt egy halovány karcolásnak tűnő valami - mutat a rekeszizma tájékára - majd tetováltatok rá valamit, így a nagyon szemfüles rajongók inkább az újabb adag tintán akadnak ki, ami a bőröm alá került, nem pedig a heg miatt izgulják szét az agyukat.

   - És mi a terv? Mit varratsz? - mosolygok rá, kicsit jobban az ágy szélére dőlve, hogy teljesen az alkaromon támaszkodjak, mire ő a szabad keze közé fogja a lepke alakú, kék köves Swarovski-medálomat, ami már több éve a nyakamban lóg.

   - Mit szólsz ehhez? - kérdezi somolyogva.

   - A te tested. Én szeretni fogom, mindegy, hány tetkó van rajta - vonom meg a vállam -, de előbb fogadjanak el minket a rajongók... és épülj fel teljesen! Nehogy baj legyen a festék miatt a sebhellyel. Utána ráérsz tintázni - erre felnevet, kezét a tarkómra helyezi, arcomat közelebb húzza a sajátjához, és megcsókol.

   - Igazad van. Én erre nem is gondoltam - csóválja megszeppent ötéves módjára a fejét - jó, hogy legalább az egyikünk gondolkozik, mielőtt tennénk valamit.

   - Ja, hát egyikünknek muszáj - vigyorgok.

   - Jogos - mutat rám, és újra összekulcsoljuk az ujjainkat. Ekkor kivágódik az ajtó, és Louis drámaian berohan hozzánk.

   - Harryyyyyyyyyyyyyyyy! - nyüszít. Utána sorban belép a kórterembe El, Payzer, Zayn és Cat. Aki, ahogy meglátja, hogy Harry-vel fogjuk egymás kezét, halványan mosolyogva biccent egy kicsit.

   - Perrie? Josh? Viall? - kapkodja a fejét a beteg (már amennyire tudja) a hiányos csapatunkat látva.

   - Pezz stúdióban, Josh meg elment Niall-ékért a Nando's-ba - feleli Zayn.

   - Mit keresnek azok a Nando's-ba? - értetlenkedem.

   - Éhesek lettek - vonja meg a vállát Liam. Danivel sokatmondóan összenézünk; tipikus. Imádnivaló és tündéri, de tipikus.

   - Hogy vagy, Eddie-Hazzie? - kérdezi Cat, barátomtól, aki lassan bólint, hogy egész jól - láttam azt a cikket... ezek betegek!!! Ti meg angyalok, hogy ki tudjátok bírni ezt a sok baromságot - néz végig a csapatunkon - amúgy, azon a képen, amelyiken szakadunk a röhögéstől, tudod, mi volt a téma?

   - Fogalmam nincs.

   - Azt meséltem épp, amikor hat éves korunkban... - kezdi a csaj, de Harry egy ordítással belefojtja a szót:

   - Nehogy elmondd!!!! Áhhh... - kap rögtön a kötéséhez.

   - Harry, ne erőltesd meg magad, Picúr, te fogd be a barátod száját, Cat, te pedig folytasd - osztja ki a parancsokat Louis, és mindenki engedelmeskedik neki. Harry megnyugszik, én a szájára tapasztom a kezem, mire elkezdi puszilgatni a tenyeremet, Cat pedig belekezd a mesélésbe:

   - Szóval... hat évesek voltunk. Még nem ismertünk egymást annyira, csak szomszédok voltunk, tudtuk egymás nevét, néha köszöntünk, ennyi. Aztán egyik nap a nővére beteg lett, és a szüleinek be kellett vinniük Gemmát a kórházba, de Harry nem akart menni, így, mivel a felnőttek elég jóban voltak, és vannak még ma is, átküldték hozzánk a srácot. De a gyerek nem akart átjönni, mert egyke lány gyerekként nem voltam valami kellemesnek ígérkező társaság, mivel ez ovis szemmel eléggé "gáznak" számít, ugye. De nagy nehezen sikerült belökni a kiscsávót az ajtónkon, és rögtön feltelepedett a kanapéra, és le sem jött onnan, csak duzzogott ezerrel. De aztán valahogy rá tudtam venni, hogy jöjjön ki velem tollasozni a kertbe. Na, most... - Cat már elkezd halkan nevetgélni, és a tenyeremben érzem, hogy Harry szája is mosolyra húzódik - a kertben volt egy vödör víz. Harry az előtt állt, és amikor szerváltam egy kicsit hosszabbat, mint a köztünk lévő távolság, Hazz lépdelt hátra, hogy vissza tudja ütni nekem, de aztán megbotlott valamiben, és... beleseggelt a vödör vízbe - fejezi be nagy nehezen a mondatot Cat, mert ő már szakadt a röhögéstől egy ideje.

   - Mi van??? - röhög fel Louis, mi többiek pedig próbáljuk visszatartani a nevetésünket.

   - És...  - teszi fel a mutatóujját Cat, jelezve, hogy még nincs vége a történetnek -, beleszorult a vödörbe! - na, kész. Ez volt az a pillanat, amikor mindnyájunkból egyszerre tört ki a röhögés; nekem lecsúszik a kezem Harry szájáról, és az ágy szélének támasztva a homlokom, rázkódik a vállam, Louis hátravetett fejjel szakad Zaynnel együtt, El a kezébe temetve az arcát lecsúszik a fal mentén a földre, Dani próbál nem kiesni Liam öléből, aki szintén jót derül a kicsi Harry show-ján. Harry Catet fürkészi szúrós szemekkel, aki egyre csak röhög, látszik, hogy soha nem tudja megunni ezt a sztorit. Kinyílik az ajtó, és Josh lép be hozzánk, Niall és Virág kíséretében.

   - Mi ez a zsivaj itt, angyalaim? - kérdezi Virág, és megállapodik rajtam a tekintete. Csak megrázom a fejem, jelezve, hogy perpill képtelen vagyok a normális emberi beszédre, mert még mindig fuldoklok a röhögéstől, így unokatesóm Danire néz, aki már kezd megnyugodni. Táncos barátnőnk nevetgélve elmeséli a történetet; Josh legyint, hogy ő ezt már ismerte, de Niall inkább leguggol, annyira kell röhögnie, Virág pedig szabályosan felvihog.

   - Elnézést, de mi folyik itt? - nyit be az a nővér, aki elkísért a kórteremhez.

   - Semmi-semmi, csak... - legyintek, de újra elkezdek nevetni.

   - Imádom, amikor röhög - mondja Harry, és már ő is vigyorog ezerrel. A nővér vonásai jó kedélyű csapatunk láttán megenyhülnek , majd mondja, hogy Harry-nek pihennie kell, így megkérne minket, hogy lassan távozzunk. Elbúcsúzunk barátomtól (a mienk kicsit... khm... hosszadalmasabbra sikerül, de a többiek jó fejek, kivonultak a kórteremből, hogy arra a pár percre kettesben lehessünk), és mindenki másfele indul; Payzer Dani olimpiai próbájára, Eleanor Louis családjához, Zayn Perrie-hez a stúdióba, Josh pedig próbára, de előtte hazadobja Niall-t és Virágot hozzánk, mert útba esik.

   - Te merre mész? - fordulok Cat felé.

   - Öhm... én arra gondoltam, hogy... elmehetnénk valahova, őőő... ketten - bizonytalankodik.

   - Jó - bólintok mosolyogva, és ő is felenged - merre menjünk?

   - KFC?

   - Ott jó a kaja?

   - Még sosem voltál KFC-ben? - hitetlenkedik.

   - Nem... vagy Nando's, vagy palacsintázó, és suli után is otthon eszem.

   - Hmm... mindegy, akkor most felavatunk - vonja meg a vállát.

És egy borzalmasan jó délutánt töltünk el együtt! Úristen... rengeteget nevetünk, és kiderül, hogy nagyon sok dologban hasonlítunk is... Istenem, ha ezt tudtam volna már előbb is...!

A KFC után elmegyünk sétálni, és belefutunk egy turistacsoportba. Onnan két srác rögtön kiszúr minket, és végig szemeznek velünk, mire Cattel kínosan egymásra nézünk, és elkezdünk vigyorogni. Szegény fiúk, azt hitték, ez nekik szól, és visszamosolyognak ránk, majd intenek nekünk. Mi meg gyorsan elhúzzuk a csíkot. Megkeressük az idegenvezetőt, hogy megtudjuk, milyen nemzet tizenéves fiainak vagyunk az esetei (persze, a konkrét kérdésünk nem ez, hanem csak megérdeklődjük, hogy melyik országot érdekli ennyire London).

   - Finnországból jöttek - válaszol meglepetten a túravezető. Megköszönjük, majd odébbállunk, és amikor felszállunk a Tower Bridge-re tartó buszra, kirobban belőlünk a röhögés.

   - Jól van...! Bejövünk a finneknek, jól van! - törölgeti a szemét Cat.

   - Komolyan mondom, ilyen nincs! - túrok bele a hajamba. Egymásba karolva, nevetgélve sétálunk a híd járdáján, mintha már több éve ismernénk egymást. Ilyen gyorsan talán még soha senkinek nem találtam meg a közös hangot.

Az út felénél megállunk, és a korlátra támaszkodva nézzük a Temzét. A szél mindkettőnknek belekap a hajába, miközben a tüdőnk megtelik a folyó jellegzetes illatával. Ahhoz képest, hogy mennyi hajó jár a Temzén, egész tiszta illata van a víznek. Egy kisebb csönd után Cat hirtelen megszólal:

   - Sophie... ugye, azért tudod, hogy nem történt semmi Holmes Chapelben? - kérdi aggódva.

   - Igen, tudom... csak... nem tudom, van közös múltatok, és ki tudja, mikor lesz ebből szerelem...?

   - Már volt - suttogja.
   - Mi?
   - Tizennégy évesek voltunk. Az első randink az állatkertben volt, akkor kergette meg egy kecske - nevet fel halkan - volt valami... valami különleges kapocs köztünk, amiről azt hittük, hogy szerelem. Nagyjából két hónapig jártunk, de időközben rájöttünk, hogy az, amit mi szerelemnek hittünk, valójában az az a barátság fiú és lány... és így, nagykorúként mondhatom, hogy férfi és nő között, amiről senki sem hiszi azt, hogy létezik. Aztán elköltöztünk... - sóhajt. Némán hallgatok, nem tudok mit mondani - de ennek már úgyis mindegy - legyint -, itt van nekem Josh, akit iszonyúan szeretek! Igazából, miatta döntöttem a Londoni Egyetem mellett. Harry-nek meg be nem áll a szája rólad! És... - néz rám bizonytalanul - elmondta a... khm... szóval, hogy... - keresi a szavakat, és először nem is értem, mit akar mondani, de aztán megállapodik a tekintete a hasamon.
   - Ó... - bólintok lassan - a baba.
   - Jaj, Sophie, annyira sajnálom! - karolja át a vállam, és magához szorít egy kicsit - pedig mennyire... mennyire... ahj... - csóválja a fejét.
   - Hát, már vége van - törlöm le a könnyeimet az arcomról.
   - Figyelj, ne menjünk el enni? - tereli a témát. Én ezen a kérdésen annyira meghökkenek, hogy elnevetem magam.
   - Hogy mi?
   - Éhes vagyok, kellett más téma, és kezd hüvi lenni - magyarázza, mire még jobban kacagok - jól van, ne röhögj már ki, csak próbálom oldani a hangulatot! - neveti el magát végül.
   - Hát, azt sikerült - biccentek elismerően, és mindketten elröhögjük magunkat.
Elmegyünk palacsintázni, és a finomságból rendelünk egy óriás méretű kakaósat, amit elfelezünk, így sokkal olcsóbban sikerül megúsznunk. Ezután elmegyünk még sétálni a St James-be, és teljesen elvesztjük az időérzékünket, így fél tizenegyig csavargunk a parkban, majd Catért jön Josh, de előtte még engem is gyorsan hazadobnak. Amikor hazaérek Virág van csak otthon.
   - Hát Niall? - kérdezem.
   - Nemrég ment haza, holnap stúdiózik, és az ő otthona közelebb van.
   - Ja, értem...
   - Te merre voltál?
   - KFC-ben... Tower Bridge-en... palacsintázóban... a parkban... sokfele - vonom meg a vállam.
   - Jó... de kivel?
   - Cattel.
   - Hoppá!
   - Ugye? - nevetem el magam. Mert tényleg röhejes, hogy ahelyett, hogy megismertem volna közelebbről, csak paráztam, ha a közelében voltam - rendes csajszi. Nagyon bírom.
   - Na, örülök neki! - paskolja meg a vállamat, majd szorosan megölel, és nyom egy puszit a homlokomra.
   - Na, ezt most mire fel? - kapaszkodom az engem átölelő karjaiba.
   - Csak úgy. Szeretlek, sis'.
   - Én is, nagyon!!! - ölelem meg szorosan. Miután elengedjük egymást, én kiszaladok a konyhába, kiveszek a frigóból két dobozos kólát, és visszamegyek a nappaliba Virághoz.
   - Amúgy, jól érezted magad? Nem volt kínos csönd meg semmi gázos szitu, ugye? - kérdezi, miközben felvackoljuk magunkat a kanapéra a két itallal. Elmesélem neki az egész délutáni programunkat töviről-hegyire, és unokatesóm is jót derül a finneken és a flörtölési technikájukon, és ő is ledöbben a hírtől, hogy Cat és Harry anno egy párt alkottak. Olyan fél egy körül végül elmegyünk aludni, és pont, mielőtt sikerülne elaludnom, jön egy sms:
Köszönöm, hogy bejöttél, rád volt a leginkább szükségem, hogy tudjam, minden rendben van. Ígérem, soha többé nem csinálok ilyet! Aludj jól, kis pillangóm:) szeretlek. nagyon. xxHarryd - ezt az üzenetet olvasva akarva-akaratlanul is felfelé görbül a szám, és mosollyal az arcomon merülök mély álomba.