38.fejezet

Virág és Niall jelenik meg kézen fogva a lépcső aljában.
   - Sophie... mi történt? - szalad oda hozzám unokatesóm. Szipogva letörlöm a könnyeimet, és megpróbálom egyenletesen venni a levegőt - angyalooom - duruzsolja Virág. Majd a következő pillanatban egy erős kéz ragadja meg a karomat, és a derekamat átkarolva felsegít a földről. Niall mellkasába fúrom a fejem, ő pedig a hajamat simogatva csitítgat. Komolyan, mintha a bátyám lenne.
Eltámogatnak a kanapéhoz, ahol Virág magához húz, így a vállára kerül a fejem. Niall kimegy a konyhába, és egy szelet csokitortával tér vissza, amit a kezembe nyom, majd a lábaimat az ölébe helyezve leül mellénk.
   - Sophie, mondd el, mi történt - nógat a srác is - olyan rossz téged így látni.
   - C-C-C-Cat... - nyögöm ki  nagy nehezen - Cat és Harry - és újra elkap a sírógörcs.
   - Micsoda??? - hitetlenkedik Niall.
   - Sophie, mesélj már, mi volt ma? - türelmetlenkedik Virág. Tisztára kiakadt, hogy ilyennek lát.
   - A-azt hiszem, megcsaltak - mondom halkan, mire unokatesómnak elakad a lélegzete, barátja pedig gyomorból hördül fel:
   - Nem igaz!!!
   - Sophie, biztos vagy benne? - kérdi Virág - lehet, hogy félreértés volt.
   - Kizártnak tartom, hogy Harry megcsalt volna, hát mennyit szenvedett már miattad - csóválja a fejét Niall.
   - Igen? És akkor mi volt köztük Holmes Chapel-ben? Tud bármelyikőtök is valamit arról az éjszakáról? Hm? Valaki? - csattanok fel, és felülök Virág öléből, aki Niall-lal megszeppenve néz össze - semmit! Arról senki nem tud semmit!! - dühösen levágom a tányért a kávézóasztalra, a kanapéról felpattanva kiveszem a farzsebemből a mobilomat, a fotelbe dobom, és kirohanok a házból. A járdán megtorpanva konstatálom, hogy a csalódottságomnak nyoma sincs, de szívem-testem-lelkem elöntötte a méreg. Végül újra elkezdek rohanni, a St James Tópark felé. Odaérve átvágok a játszótéren, ahol anno Lux-ot hintáztattuk Harry-vel, és ahol most éppen pár húsz év körüli srác ünnepel valamit, keresztülfutok azon a füves területen, ahol Virággal szoktunk elterülni, miközben beszélgetünk, és átrohanok azon a hídon, amint véget vetettem a Chris-szel való kapcsolatomnak. A sebes iramtól, amit a lábaim diktálnak, a könnycseppek végig sem folynak az arcomon, hanem a járomcsontomat kifutópályának használva elrepülnek a fejem mellett.
A híd túloldalára érve nem figyelem tovább az utam, csak céltalanul rohanok valamerre, a parkban. Egyre jobban lassulok, majd végül egy kisebb focipálya szélén találom magam. Odasétálok a legközelebbi padhoz, lerogyok rá, és a tenyerembe temetve az arcom, újra megadom magam a sírásnak.
Azt hiszem, most igazán összetört a szívem.

Már egy ideje a padon ülök, szűnni nem akaró könnyzápor közepette. Egy könnycsepp kiszökik az ujjam közötti résen, és a combomra esik. Majd még egy. Majd egy másik a vállamra. Egy pillanat... a vállamat nem tudom lesírni...! Felnézek az égre, és látom, hogy a csillagokat hatalmas esőfelhők takarják el, amik fehéren játszanak a sötét éjszakában. Eleredt az eső. A padon összehúzom magam, és ráhajolok a keresztbe tett lábaimra. Letörlöm a könnyeimet, és az államat megtámasztva a térdemen, megigazítom a cipőm nyelvét. Majd belemélyedek a gondolataimba, és csak tíz perccel később veszem észre, hogy bár körülöttem szakad az eső, engem nagy ívben elkerülnek a vízcseppek. Felemelem a fejem, hogy vessek még egy pillantást az égre, de a szemem útját egy piros esernyő állja. Pontosabban, az én esernyőm.
   - Chris? - szólalok meg rekedtes hangon. És igen. Volt barátom itt ül mellettem, a padon, éjnek évadján, és a fejem felé tartja az esernyőt, nehogy megázzak, amíg neki az arca vonalán futnak végig az esőcseppek - mit csinálsz te itt ilyenkor?
   - Haveromnak ma van a szülinapja, és kijöttünk ide dorbézolni egy kicsit. Láttam, hogy valaki elrohan mellettünk, azt hittem, baj van - magyarázza - baj van?
   - Csak egyedül akartam lenni - felelem.
   - Ezért elrohantál a park másik végébe, egészen otthonról, amikor az egyedüllétet megoldhattad volna a közeletekben lévő étterem bárjában is.
   - Az ember nem mindig ésszerű - vonom meg a vállam, ő pedig egyetértően bólint.
   - Az tény... - borzolja fel esőtől vizes haját - de ismerlek... mondd el, mi bánt.
   - Nagyon hosszú egy sztori - sóhajtok.
   - Egy parkban ülünk negyed kettő után, szerintem ráérünk - mosolyog kedvesen - ja, amúgy gratulálok, a Styles-gyerekkel jól néztek ki együtt.
   - Nos, éppen róla van szó... - Chris kíváncsian felém fordul, én pedig elmesélem neki az egész történetet, Cat felbukkanásától kezdve a cikken át egészen a mai nap végéig. Chris egy nagyobb csönd után csak egy kérdést tesz fel:
   - Miért van az, hogy a szakításunk óta mindig csak miatta látlak szomorúnak, amikor összefutunk? Jó, tudom. Én sem vagyok szent. De rossz téged így látni - néz rám aggódóan.
   - Áh, de tudhattam volna, hogy ez lesz, és olyan gáz beleesni olyanba, akinél tuti nincs esélyed, mert pofára esel, amikor azt hiszed, hogy ő mégis más - temetem az arcomat a tenyerembe. Chris vigasztalásképpen megsimítja a hajamat.
   - Sajnálom, Sophie - mondja végül - tehetek érted valamit?
   - Hazakísérnél? - nézek rá - sötét van, éjjel, és nem merek egyedül átvágni a parkon.
   - Persze - mosolyodik el halványan.
Kezét nyújtja, hogy felsegítsen, én meg elfogadom. Néma csöndben vágunk át a parkon. Egyszer csak Chris leengedi az arcomba az esernyőt.
   - Sophie... - kezdi, amikor a hídon sétálunk át éppen.
   - Hm? - nézek rá, és a következő pillanatban Chris szembefordít magával, keze a nyakamra csúszik, és megcsókol. Sóbálvánnyá válva meredek ijedten magam elé. Mi vaaan?!
Észbe kapok, és elfordítom a fejem. Chris keze lecsúszik a vállamra, és hátrál egy lépést. Lesütött szemmel az ajkamhoz emelem a kezem, és szótlanul lépdelek tovább. Az éjjeli csendet csak az eső kopogása töri meg az ernyőn. Amikor a ház elé érünk, Chris leengedi azt, majd rám néz:
   - Ne haragudj - szól halkan -, de talán most ébredtem rá, hogy mit vesztettem. És most, hogy megtudtam, összevesztetek, reménykedtem, hogy újra itt az idő arra az újrakezdésnek.
   - Semmi gond - legyintek -, de tudod, milyen vagyok.
   - Igen, tudom. Baromi szerencsés az a gyerek - mosolyodik el szomorúan - na, szia.
   - Várj... Chris! - kiáltok utána.
   - Igen? - lép vissza.
   - Az ernyő... - mutatok a keze felé.
   - Ja, igen... persze - forgatja a kezében a tárgyat, majd átnyújtja nekem.
Belépek a házba, és felkapcsolom a villanyt a nappaliban. Virág és Niall már nincsenek lent, biztosan aludni mentek már, így előveszek az előszobai szekrényből egy pokrócot, befészkelem magam a háromszemélyes kanapéba, a karfára hajtom a fejem, és azonnal elnyom az álom.
Legközelebb már csak akkor érzékelem magam körül a világot, amikor hallom, hogy valaki zörög a bejárati ajtónál. Felkapom a fejem, és kirobogok az előszobába. Az ajtó éppen akkor nyílik ki, amikor megtorpanok a kis helyiség közepén. Virág szemében egyszerre látok idegességet és aggódást, ahogy a nyakamba borul.
   - Sophie!!!! - szorít erősen magához.
   - Virág? - értetlenkedem, ahogy visszaölelem.
   - Egész éjjel téged kerestünk - lép be barátnője mellett Niall is a házba - voltunk a közeli étteremben, a St James Tópark játszóterén, még a plázába is elmentünk, hátha a Nando's környékén lófrálsz...
   - Merre voltál? - szakítja félbe Virág - és egyáltalán mikor jöttél haza? És miért nem szóltál, amikor megjöttél? Itthon volt a telefonod, felhívhattál volna!
   - Virág, nyugi. Elmentem sétálni, valamikor negyed három körül jöttem haza, és eszembe sem jutott, hogy egyáltalán kerestek-e, úgy voltam vele, hogy fent alszotok a szobámban, így én is lefeküdtem aludni - magyarázom - honnan kellett volna tudnom, hogy elmentetek keresni?
   - Virág, nyugi - öleli át hátulról unokatesómat a barátja, és nyom egy puszit az arcára - látod, hogy jól van.
   - Oké, értem, de akkor is... - dönti Niall vállára a fejét - nagyon megijedtem, hogy mi történhet veled kint, éjjel, a sötétben, ráadásul egyedül vagy, és még a telódat sem vitted magaddal, ami nem meggondolatlanság a részedről, tudom, milyen vagy, ha egyedül akarsz lenni, elintézed magadnak a magányt... de teljesen rám hoztad a frászt! - borul a nyakamba - már Harry-t is felhívtuk, de...
   - Ne! - szól közbe Niall, én meg felé kapom a fejem.
   - Mi? - próbálom felvenni vele a szemkontaktust, de a srác elfordítja a fejét - Niall, mondd el, miről van szó! - a hangom egyre hisztérikusabbá válik, ahogy Niall-hoz beszélek.
   - Elmondjam neki? - néz kérdőn Virágra a srác.
   - Hát, mostmár mindegy, ez a minimum, hogy beszélsz - tárja szét a karját tehetetlenül unokatesóm, és kimegy a konyhába.
  - Niall, mondd! Cattel van?? - kérdezem hevesen.
  - Nem, nem vele van - rázza meg a fejét - hanem... khm. Kórházban.
  - Micsoda???
  - Miután elköszöntetek, beült a közeli bárba inni, majd haza akart menni. De az egyik kanyarnál nem figyelt a járókelőkre. Ki akarta őket kerülni, felhajtott a járdára, és beleütközött egy parkoló autóba - meséli Niall, én meg pánikrohamot kapok.
   - Azonnal vigyetek be hozzá! - rikácsolom azon a kevés hangomon, ami még kijön belőlem. Virág felpattan a kanapéról, megragadja a karomat, és a hangomtól szoborrá vált Niall mellett megindul az ajtó felé. Barátja egy idő után kapcsol, és elintéz egy telefont. Türelmetlenül toporgok a járdán, amikor is egy Jeep parkol le előttünk. Lehúzódik a vezető ablaka, és Josht pillantjuk meg, az anyósülésen Cattel.
   - Kell egy fuvar? - kérdi mosolyogva a dobos.
   - Erre most nem érünk rá - vágom rá hidegen, és bevágódom a hátsó ülésre. Cat pedig fogja magát, és beül mellém, az anyósülés mögé.
   - Menjetek, mi utánatok megyünk busszal - legyint Niall, és megpaskolja az autót. Josh biccent, felhúzza az ablakot, és elindulunk. Cat egyszer csak megbök, így elszakítom a tekintetem a mellettünk elszáguldó háztömbökről, és rá nézek. Felém tartja az iPhone-ját. A jegyzetek vannak megnyitva, és ez a mondat áll benne:
minden ok?:S látszik rajtad, hogy tiszta ideg vagy...:( - gyorsan visszaírok neki:
most tudtam meg, hogy Harry valójában miattam került kórházba. nem vagyok éppen a legjobb passzban. - ezt a választ kapom:
azért ez túlzás! nem kellett volna piásan beülnie a kocsiba, még akkor sem, ha összekaptatok valamin. és remélem, hogy gyorsan kibékültök.:) nem tudom, te hogy vagy velem, de én nagyon bírlak, bár nem beszéltünk még túl sokat. és Harry, amikor Holmes Chapelben voltunk, egész végig csak rólad beszélt, és hogy hogy próbált meghódítani téged, meg minden:)) és amikor a London Eye-nál átölelt, amikor sokan mentünk el!:)) de a tegnapi találkozásunkkor már láttam, hogy nem kóser köztetek valami:(
   - Lányok, megjöttünk - szól Josh, megszakítva a kommunikációnkat. Cat zsebre dugja a telóját, kiszállunk a kocsiból, és besietünk a kórházba. Utoljára akkor voltam itt, amikor... nem, erre most nem szabad gondolnom, most Harry-ről van szó!
Josh vált pár szót a recepcióssal, aki felküld minket a harmadik emeletre. Remegő kezeimet tördelve megyek fel a lépcsőn, és kétszer is megbotlom a fokokban. Cat, amint meglátja a bénázásomat, átkarolja a vállamat, és a fülembe súgja:
   - Nyugi... itt vagyunk veled - és magához szorít egy kicsit. Hálásan rámosolygok, és pislogok felfelé párat, mielőtt kibuggyanna egy könnycseppem.
   - Köszönöm - suttogom, amikor felérünk az emeletre. Eleanor rögtön meglát, és elém szalad:
   - Úristen, Sophie, jól vagy? Hülye, kérdés, persze, hogy nem vagy jól... - rázza meg gyorsan a fejét.
   - Nyugi, El - simítom meg a vállát, majd megölelem - rendben leszek... izé. Azt hiszem. Csak hadd üljek le, jó? Mindjárt elájulok, annyira ideges vagyok.
   - Ja, persze, gyere csak - karol belém egyik oldalról Eleanor, másikról meg Catherine, és leülünk a műanyagszékekre, Louis mellé.
   - Niall, Virág? - kérdi Süsü.
   - Majd jönnek, csak buszoznak - felelem remegő hangon.
   - Jaj, Picúr! - karolja át a vállam - nyugi, nem lesz semmi baj. Nagy levegő, oké? A dokival már beszéltünk, azt mondta, nincs nagy gáz, egyelőre nem tért magához...
   - Nincs eszméleténél??? - hüledezem.
   - Hát... - rágja a szája szélét Louis - már vagy négy órája...