34. fejezet

Ebéd után Harry elvisz Zayn-ékhez. És közben felhívja Catet, hogy megmondja neki, késni fog... én mondtam, hogy nem kell még egy kólát rendelni, de neeem... mindegy.
Leparkol a ház előtt, és, kezét a kormányon pihentetve, felém fordul:
   - Akkor holnap... hogy legyen?
   - Még beszéljünk este. Mert fogalmam nincs - felelem.
   - És ha elmegyünk valahova bulizni Niall-ékkal? - ajánlja fel, de rögtön visszautasítom.
   - Bármit, csak azt ne. Akkor nem fognak minket komolyan venni, és várni fogják a szakítást. Plusz, valószínűleg elindulnak rólad a rosszmájú pletykák, hogy mekkora szoknyavadász vagy, és elképzelhető, hogy engem is támadnának, hogy "rossz hatással vagyok rád" - Harry hitetlenkedve mered rám - mi az? - kérdezem zavartan.
   - Egyszerűen nem tudom ép ésszel felfogni, hogy hogy tudsz ilyen józanul látni mindent.
   - Valamelyikünknek muszáj - vigyorodom el, mire felsóhajt, és komoly arccal az ajtó felé bök.
   - Szállj ki a kocsiból - hangosan felröhögünk, majd áthajol a két ülés között, a nyakamra helyezve a kezét magához húz és hosszasan megcsókol - majd hívlak.
   - Oksi - mosolygok. Óvatosan becsukom magam mögött a kocsiajtót, és megvárom, amíg Harry elhajt. A bejárati ajtóhoz lépek, és miután becsöngetek, nyílik is az ajtó, és Perrie mosolygós arcával találom szembe magam.
   - Sophie! - ölel át - mi járatban erre? - invitál be a házba. Nagy sóhajjal beletúrok a hajamba, és könyörgően ránézek:
   - Ráérsz most? - kérdezem visszafojtott lélegzettel, miközben a nappaliba lépünk.
   - Úristen, ha ilyen ijedten mondod, már hogy ne érnék rá? - mosolyog rám aggódóan. Leülünk a kanapéra, és szőke barátnőm maga alá húzza a lábát - mi történt? Harry-vel van gond?
   - Nem, vagyis... - javítom ki magam - igen, de nem úgy, hogy szétmentünk, vagy ilyesmi. Annyi, hogy a Vogue leközölt rólunk egy olyan képet az interjúm mellett, ahol Harry fogja a derekamat, és, ugye, a publikum még nem tudja, hogy mi hivatalosan együtt vagyunk, de ezek után muszáj lesz felvállalni a kapcsolatunkat, egyrészt, mert egy ilyen kép után felesleges lenne bármit is tagadni, másrészt már elég régóta együtt vagyunk, és biztosra mondhatjuk, hogy ez még sokáig így is lesz - hadonászok magam körül idegességemben, Perrie pedig nagy szemekkel engem fürkészve bólogat - és ez rendben is van, nincs ez ellen kifogásom, csak... félek - nyögöm ki végül - nagyon félek, hogy mit fognak gondolni a Directionerek, mert egy-kettő nagyon gonosz tud lenni, és amúgy sem szeretem, ha utálnak, így a gyűlölködő levelekre a lehető legkevesebb igényt tartok, de biztos, hogy lesznek olyanok, akiknek bökni fogja a csőrét a kapcsolatunk, ha másért nem, azért, mert híres vagyok, és nem fognak rólunk leszállni. Emellett meg Harry-ről sem szeretném azt hallani, hogy "csak azért van velem együtt, mert megnyertem egy szépségversenyt", mert elég rendesen a tudtomra adta, hogy nem így van, mivel... mennyi mindenen mentünk keresztül együtt, ott volt a baba... - csuklik el a hangom, de erőt veszek magamon, és kérlelve barátnőmre pillantok - Perrie, segíts! Nagyon félek - ismétlem magam - mindentől... - barátnőm csak elmosolyodik:
   - Azért fordultál ezzel hozzám, mert én sem voltam ismeretlen, amikor összejöttem Zayn-nel? - kérdezi, egyre szélesebb vigyorral az arcán. Bizonytalanul bólintok, mire Perrie halkan felnevet, és felül a kanapé karfájára - kiscicám, nem kell félni, amíg Harry és mi szeretünk, ne foglalkozz az utálókkal, hiszen akár tetszik nekik, akár nem, te hozzánk tartozol. Tudod, hogy mit dúdolgatok, miközben olvasom a gyűlölködő leveleket? - köszörüli meg a torkát, majd rákezd annak a dalnak a szövegére, amiért egyszerűen odavagyok - your words don't mean the thing, I'm not listening... - énekli Perrie hidegrázóan tisztán a Wings-részletet. Akarva-akaratlanul is elmosolyodok, mire barátnőm közelebb ül mellém - tényleg ne törődj velük. Nem érnek annyit. Ők nem teszik annyira boldoggá Harry-t, mint te. Mert nem is ismerik annyira, mint te. Ők azt a Harry-t imádják, akit a tévében és a koncerteken látnak, aki a talkshow-kban tűnik fel, akinek a  hangját háromszámonként hallják a rádiókban. És lehet, hogy azt híresztelik, hogy csak "aggódnak érte" vagy "neki akarnak jót", de egy olyan embernek hogy akarnak úgy tanácsot adni a magánéletéről, akiről nem tudnak olyan mélyen mindent, mint a közeli baráti köre vagy a családja? Te sem mész oda egy olyan emberhez, akit csak látásból és pletykák alapján ismersz, és hallottad párszor beszélni, hogy "te figyelj, ne gyere össze XY-nal, mert ott van Z, aki oda van érted, blablabla". Mert semmi közöd hozzá. Amúgy, meg ha szeretnéd, hogy kedveljenek kicsit, csináld azt, amit én; törd fel Harry Twitter-ét, és kövess vissza naponta 5-6 Directionert a nevében - kacsint rám, mire felnevetek.
   - Azt hiszem, ez már a te névjegyeddé vált. De köszönöm az ötletet - biccentek.
   - Na, de visszatérve a dologhoz... tényleg ne parázz rá. Ha látják, hogy Harry boldog veled, és te is mosolyogsz, ahányszor csak meghallod a nevét, hidd el nekem, hogy el fognak fogadni. Mert az elején bizonytalanok veled kapcsolatban, és végül is megértem, hogy féltik Harry-t, mert egyik fiút sem szeretnék, ha megváltozna, és ez rendben van. De ha nem változik meg melletted, vagy csak még jobban fog pörögni a koncertek és hivatalos megjelenések alkalmával, és a lehető legjobb értelemben véve kijön belőle a vadbarom állat, akkor meg fognak veled békélni. Sőt, megkockáztatom, hogy egy-két elvetemült Directioner még meg is kérdezi, hogy mikor akartok összeházasodni - nevet fel.
   - Ezt... azért kétlem, de... - röhögök én is - reméljük.
   - Nem lesz gond, ne izgulj - simítja meg kedvesen a vállam - ha pedig mégis gáz van, szólj nekem, és szétcsapok köztük.
   - Perrie, nem tudom, mit mondjak - nézek rá meghatottan - köszönöm - buggyannak ki a könnyeim, mire barátnőm megölel, és nyugtatásképpen a hátamat simogatja. A vállába kapaszkodok, és hagyom, hogy pár könnycsepp végigfolyjon az arcomon, de utána szaggatottan kifújom a levegőt. Letörlöm az arcomat, és Perrie-re nézek - Zayn hogy van?
   - Hááát, a láza lassan, de biztosan csökken - feleli -, és tegnap már mertem neki adni húslevest a kétszersültön kívül. A doki tegnap felírt neki gyógyszereket, valójában azokon él, de a hányinger helyét átvette az émelygés. Fogalmam nincs, hol szedhette össze ezt a vírust...- csóválja tehetetlenül a fejét.
   - Jaj, szegény - biggyesztem le az alsó ajkam - azért remélem, gyorsan helyre jön...
   - Á, amúgy elvegetál egymagában - legyint Perrie - dalszövegeket firkál, random dúdolgat... és van egy böszme nagy tévé a szobában, és mivel vigyáznom kell rá, a fejébe vette, hogy megtanít fifázni - forgatja a szemeit, én meg felnevetek - mindegy, legutóbb már megvertem, hát, mit mondjak... örült neki - vigyorog.
   - Gondolom, a sportszerű kifogás az volt, hogy betegen nem tud koncentrálni rendesen - tippelek cinikusan.
   - Hát, mi más lehetett volna...? Mindegy, így szeretjük - rázza a fejét Perrie, majd felpattan mellőlem - kérsz valamit?
   - Uh, még véletlenül sem, Harry-vel voltunk ebédelni...
   - Sandro bácsinál, ugye? - vigyorog rám. Bólintok - az az ember olyan cukiii! Csak kár, hogy olasz, és a hozzám intézett szavainak felét nem is értettem...
   - Én tanulok olaszt a suliban, szóval boldogultam - vonom meg a vállam, Perrie pedig elismerően biccent.
Késő délutánig beszélgetünk ide-oda csapongva a témák között, röhögcsélünk, és ahogy telik az idő, mégis csak elfogy egy tál popcorn és egy üveg Fanta. Fél ötkor aztán összeszedelődzködöm, és elbúcsúzom Perrie-től. Még egyer, kb. ötvenedjére megköszönöm neki a lelki fröccsöt, aztán hazabuszozom. Amikor hazaérek, muffin-illat terjeng a házban.
   - Hm... anyu? - lépek a konyhába, de meglepetésemre Viall-t találom ott, anya helyett - ti süttök? - lépek beljebb. Niall bólint, majd egy öleléssel kiropogtatja a gerincem - jajj... - nyögök fel.
   - Na, beszéltetek Perrie-vel? - lép hozzám Virág, és a kezembe nyom egy muffint. Felülök a konyhapultra, és lehámozom a sütiről a papírt.
   - Aha. És Harry beletrafált, tényleg rá volt szükségem. Nem mondom, hogy az összes félelmet kigyilkolta belőlem, de... - ingatom a fejem -, megnyugtatott, hogy nem olyan reménytelen a helyzet, mint ahogy elsőnek tűnt.
   - Jól van akkor - mosolyog rám unokatesóm, és kiveszi a sütőből a kész muffinokat - ez volt az utolsó adag. Te is tudod, mikor kell hazaérned - kacsint rám, mire elnevetem magam.
   - Ééés enyém a mosogatás - jegyzi meg halkan Niall, én meg hitetlenül meredek rá - mi van? Így lett megbeszélve - vonja meg a vállát, de nem hagyom ennyiben.
   - Na, meg azt ahogy elképzeled... vendégségben vagy, csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy szétpakolj a konyhámban? - szegezem neki a kérdést, ő meg elröhögi magát, és hátulról átkarolja Virág derekát - még itt a barátnőd, nemhogy egy országban, de egy szobában veled! Menjetek, érezzétek jól magatokat. A konyhát meg elintézem én, legalább ennyire hadd vegyem ki a részem itthon. Sicc! - legyintem meg őket az átjáró felé.
És így vettem rá Viall-t, hogy elmenjenek moziba.
Miután elpakolok a konyhába, bevackolom magam a tévé elé, és keresek valami agysejtpusztító sorozatot, amiken azért jókat lehet röhögni. És lő és gól! Waczak szálló-maraton, négy rész egymás után, két órán keresztül. Imádom. A kanapé karfájára hajtom a fejem, és valamikor a második rész alatt elnyom az álom, és csak a telefonom csörgésére ébredek fel. Gyorsan fogadom a hívást.
   - Halló?
   - Picúúúr! - ordít bele Louis a telefonba.
   - Basszus, Süsü! Most ébredtem, azt hittem, kivágom az ablakomon a telefonomat... - huppanok vissza a kanapéra, a homlokomat fogva.
   - Ujjj, bocsánat. Na, figyuszka. Kéne nekem a göndör haverod, most - folytatja a maga pattogós stílusában.
   - Nincs itt.
   - Hogy?
   - Mondom, nincs itt - ismétlem magam.
   - De hát... nekem... mi? Nekem azt mondta, hogy veled lesz ma - értetlenkedik Louis.
   - De nem, Cat-tel van Holmes Chapel-ben, meglátogatják a volt sulijukat - vázolom fel röviden - de lehet, hogy később beugrik, nem tudom... ebéd után ment Cat-ért.
   - Ja, hogy... jaaaa! Hogy arra értette! - szinte hallom, ahogy Louis-nak visszhanggal leesik a tantusz - jó. Azt hittem veled van, és azért nem veszi fel a telefont. Bocs.
   - Semmi gond - vonom meg a vállam, mintha Süsü csak előttem állna - amúgy, miért kerested?
   - Hát, Paul most hívott minket, hogy elfelejtett szólni, mert pörgött körülöttünk az élet, de holnap jelenésünk van Alan Carr-nál, barátnőstül-mindenestül.
   - Ez... most komoly? - döbbenek le.
   - Igen. Ja, és Perrie is hívott minket, miután küldtünk sms-t Zayn-nek, hogy az Alan Carr jó alkalom lenne, hogy bejelentsétek a kapcsolatotokat Harry-vel. És hallom, megismerted Sandro bácsiiiiit!
   - Hát... igen - nevetek fel - tök aranyos emberke.
   - De ez tudod, mit jelent.
   - Hogy?
   - Hivatalosan is közénk tartozol.
   - Úúú, szóval felavattatok? - kérdezem tettetett izgalommal.
   - Hmm, bezony. Hivatalosan is az 1D-szekta tagja lettél. Szent állatunk a galamb, ételhordónk és szponzorunk a Nando's. Kanállal a gyűlésekre belépni tilos - zúdítja rám a hülyeségeit, én meg egyfolytában röhögök.
   - Louis, fájsz. Pláne, hogy most keltem - közlöm non-stop vigyorogva.
   - Én is szeretlek, Picúúúr! - reagálja le a mondandómat - de most leteszlek, mert Ed most beszélt Niall-lal, hogy szeretné, ha egy számát mi énekelnénk, és hogy rajta lenne az albumon, na cső!
   - Álljál meg, Süsü!!! - kiáltok fel, és szerencsémre Louis még nem tette le a telefont - Ed? Ed Sheeran?
   - Igen.
   - Azt akarod nekem mondani, hogy Ed Sheeran, aki a Moments-et is írta nektek... felajánlotta az egyik dalát, hogy énekeljétek el? - kérdezem Louis-tól, bár valójában csak próbálom feldolgozni az információt.
   - Miért? Nem kéne? - húzz el a száját. Hát, ez tényleg süsü...
   - Te hülye vagy?! - vékonyodik el a hangom - az a csávó egy vörös hajú félisten!
   - Nem is tudtuk, hogy ennyire szereted Ed számait... - gondolkodik el.
   - Én imádom a csávót! Nehogy visszautasítsátok nekem....! Esküdj meg, hogy elfogadjátok - ígértetem meg Louis-val, aki megnyugtat, hogy ne aggódjak, az elsők között leszek, akik majd hallhatják a dalt, csak nyugodjak már le, és feküdjek vissza aludni, majd letesszük a telefont. Louis hívása után lófrálok egy kicsit a házban, majd kikapcsolom a tévét, és egy jó könyvvel az ágyamra telepszek, és azt olvasom. Fél tíz körül, amikor már lefekvéshez készülődöm, Harry küld egy sms-t:
Bocs, hogy csak sms-t írok, és hogy ilyen későn. Most értem haza, csak még hazavittem Cat-et és Josh-t. Louis mondta, hogy már tudod, de holnap Alan Carr. Alig várom. Szeretlek. xxH