33.fejezet

A London Eye után mi, Virággal hazamentünk, Eleanor és Louis úgyszintén, Liamet és Niallt hazavitte Josh, Harry pedig késő este küldött egy sms-t, hogy még elment Catherine-nel lezavarni egy bowling-meccset.
Reggel a telefonomra ébredek, ahogy ordít az Another world refrénje. Kikerülöm a nyöszörgő Virágot, miszerint "lőjem már le a mobilomat".
   - Igen? - veszem föl.
   - Szia, kincsem - hallom Harry hangját a vonal másik végéről - hogy aludtál?
   - Idáig egész mélyen - dörzsölöm meg a szemem.
   - Jaj, ne haragudj! Felébresztettelek?
   - Aha, de nem baj, majd magamhoz térek. Mizu'? - nyújtózok egy hatalmasat, és kiropogtatom a hátam.
   - Láttad már az új Vogue-ot?
   - Ne... - döbbenek le.
   - De-de - nevet fel - engedj be - lecsapom a telefont, és az előszobába rohanok. Ahogy feltépem az ajtót, Harry-t pillantom meg a küszöbön, kezében tartva a magazint, velem a címlapon.
   - Elolvastad már? - kérdezem, és szinte berántom a házba.
   - Hú... - csukja be maga mögött az ajtót - még hogy fáradt vagy - húzza az agyam, miközben berongyolok a konyhába, és készítek két bögre forrócsokit. Az egyiket Harry kezébe nyomom, a és leülünk a kétszemélyes kanapéra.
   - Na, add ide - nyúlok a magazinért, de elrántja előlem - te most szívatsz? - teszem a bögréket a kávézóasztalra. Barátom csak megrázza a fejét.
   - Nem - vigyorog -, de ne gondold, hogy csak úgy megkapod.
   - Kaptál forrócsokit, mit akarsz még? - türelmetlenkedem, de Harry csak kiröhög. Megragadja a csuklómat, hátradől a kanapén, és magára húzva megcsókol. Eltávolodom tőle, és megtámaszkodom a mellkasán, hogy lássam az arcát - azt hitted, ennyivel megúszod?
   - Reménykedtem benne - nevet halkan.
   - Hát... majdnem bedőltem neki - biccentek -, de ne kínozz már, el akarom olvasni! - nézek rá kiskutyaszemekkel, mire felsóhajt. Háh... nyertem.Kelletlenül a kezembe nyomja az újságot, és megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy a riporter sem Christ, sem Harryt nem említi a cikkben. Mosolyogva nézem az interjú mellé választott életképeket; egy a fotózás pillanatából, amikor épp beállok a kamera elé, egy, ahogy kiválasztom a címlapfotót, egy, amikor anya megölel... és egy, ahogy Harry-vel egymás mellett állunk; én éppen beszélek valakivel, aki a képen kívül áll, Harry pedig engem figyel, és fogja a derekamat. A kép felső sarkában pedig az egyik válaszomat idézik: "Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és igen, rengeteg időt töltünk egymással." Na, igen... csak az a baj, hogy a képen sokkal több látszik...!
   - Mi a baj? - karolja át a vállam Harry, és maga felé húzza kicsit a magazint, hogy rálásson a képekre - ha azzal jössz, hogy "vállalhatatlan a fejed", én... - kezdi, de egy fejrázással elhallgattatom. Rábökök a rólunk készült képre. Harry sok ideig csak hümmög, nem szól semmit. Közben Virág megjelenik az ajtóban.
   - Jó reggelt, Sarry - mosolyog ránk kedvesen.
   - Jó reggelt, fél-Viall - vigyorog rá Harry, mire unokatesóm csak gúnyosan ingatja a fejét, majd nyújtózik egyet.
   - Az a Vogue? - szúrja ki a magazint a kezemben. Azt felé nyújtva bólintok, ő pedig kis híján a karomat is kitépi, majd lázas lapozgatás után gyorsan elolvassa az interjút - juuuuuuuuuj, de jóóó! - ölel át, és lehuppan mellém a kanapéra - tök jóóó, és a képek is nagyon szuperek lettek!
   - A harry-set megnézted? - értetlenül megvizsgálja a fotót még egyszer, majd elhúzza a száját - na? Te kívülállóként mit mondasz? - kérdezem.
   - Hjaj, Hazz... miért kellett neked ilyen látványosan belezúgnod S.-be? - járatja kettőnk között a tekintetét. A mondatát hallva elpirulok, Harry meg elmosolyodik.
   - Így jártam - vonja meg a vállát.
   - Lehet, hogy itt az ideje felvállalni a kapcsolatotokat...
   - Jah... - sóhajtok - csak kicsit félek...
   - Én is féltem - simítja meg a karomat Virág -, de egész gyorsan elfogadtak, mivel mindenki szerint összeillünk... legalább is nekem csak ezt mondják. És, Niall-on is látják, hogy boldog velem.
   - Jó, de a te eseted merőben más, olyan vagy, mint El vagy Dani. Normális az életetek, így nincsenek előítéleteik veletek szemben, plusz gyönyörűek és imádni valóak vagytok, de én... - sóhajtok egy mélyet - én nem. Ez óta a nyár óta nem. Az újságokban, ha nem akarják kétszer leírni a nevem a szóismétlés miatt, csak Miss London 2012-nek írnak. Minden velem kapcsolatos dolgot kiforgatnak és a lehető legrosszabb színben próbálnak feltüntetni az újságok. Hetek óta nem merek felmenni se Facebook-ra, se Twitter-re, mert tudom, hogy semmi pozitívat nem találnék magamról. És nem csak a Chris-es cikk miatt, amikor találkoztunk... hanem már amióta először írtak rólam meg Harry-ről, még júniusban, mert a nátorok rögtön támadnak, és nem állnak le addig, amíg nem tűnök el Harry közeléből, a fenyegető levelek meg pont nem hiányoznak, tekintve, hogy tudom, nem bírnám őket idegekkel. A megfelelési kényszeremet meg már meg sem említem - fakadok ki - Harry, nem arról van szó, hogy nem szeretlek, mert te is tudod, hogy nem így van, csak...
   - Értem - mosolyog rám halványan, és megfogja a kezem - de ezzel nem vagy egyedül. És most nem fogok közhelyeket mondani feleslegesen, hogy "majd ketten átvészeljük", mert egyrészt nagyon erőltetett, másrészt meg úgyis így lesz, akkor meg minek mondjam? Hanem hogy itt van Perrie - húzza mosolyra a száját, és a szeme sarkában megjelennek a gödröcskék - énekes a Little Mix-ben, ami baromi sikeres, 2013-ban valószínűleg párhuzamosan fogunk turnézni egymás mellett, és Zayn barátnője. Szinte már pofátlanul sokan rühellik, mert valami hihetetlen különleges hangja van, már nagyon sokra vitte, plusz Zayn-nel jár. És most azért merem ezt mondani, mert tudom, hogy nem fogsz kinyírni, de mindemellett gyönyörű is - nevet fel zavartan.
   - Igaz - mosolygok.
   - Szerintem beszélnetek kéne - mondja Harry - ő meg tudna nyugtatni, és biztos vagyok abban is, hogy nem fog magadra hagyni - karolja át a vállam, és nyom egy puszit az arcomra.
   - Ma szerintem ráér, de Zayn-nél van. Még mindig beteg, küldött egy sms-t tegnap este Niall-nak - mondja Virág.
   - Elviszlek hozzájuk, jó? - ajánlja fel barátom - utána még van egy kis dolgom, de Zayn háza útba esik.
   - Rendben - bólintok.
   - Hová mész? - kérdi Virág.
   - Holmes Chapel-be Cattel, meglátogatjuk a volt sulinkat, ma van a tankönyv-osztás, talán egy-két volt tanárunkkal is összefutunk - jelenti be. Nekem meg összeszorul a szívem.
   - Mikor találkoztok? - kérdezem a lehető leglazábban, és csak imádkozom, hogy Harry ne vegye észre az erőltetett stílusomat.
   - Egykor.
   - Jó, gyorsan felöltözöm, és akkor még be tudunk ülni ebédelni, oksi? - mosolygok rá, Harry meg boldogan belemegy. Felszaladok a szobámba, magamra kapom a csőfarmerem - kicsit hideg van ma - és a kedvenc laza kötésű pulcsim egy fehér topra. Éppen a szegecses dorkómat rántom magamra, amikor Virág benyit a szobába.
   - Jól vagy? - kérdezi halkan, majd riadtan a szája elé emeli a kezét - Sophie, miért sírsz? Mi a baj? - Az arcomhoz kapom a kezem; most veszem észre, hogy folynak a könnyeim. Egy mozdulattal letörlöm őket, és beletúrok a hajamba.
   - Semmi - vonom meg a vállam. Virág a tipikus "ez most komoly?"-nézéssel fürkész, így veszek egy nagy levegőt - na, jó. Lehet, hogy aggódom egy kicsit Josh barátnője miatt - kezdek megint könnyezni - tudom, hogy valószínűleg tök fölösleges, és semmi okom nincs rá, de... azért mégis - próbálok magyarázni, erősen gesztikulálva.
   - Persze, értelek - bólogat együttérzően, és megsimítja a vállamat - de szerintem felesleges emiatt aggódnod. Harry szeret téged. Csak nézd meg azt a képet! - próbál megnyugtatni.
   - Igazad lehet - veszek erőt magamon - Túlreagálom a dolgokat. Harry és Cat régről ismerik egymást, és sok idő után végre újra találkoztak. Harry boldog, örülnöm kéne, mintsem, hogy itt parázok, esélyt kéne adnom Cat-nek - gondolkozom hangosan, Virág meg folyamatosan bólogat - ki tudja? Lehet, hogy egész jól kijönnénk - zárom le a gondolatmenetemet.
Egy táskába összedobom a fontosabb cuccaimat (telefon, egy csomag zsepi, lakáskulcs), és lemegyünk a nappaliba. Harry éppen telefonál, és röhög valamin. Amikor meglát minket a lépcsőn, felmutatja a mutatóujját, hogy kér egy pillanatot.
   - Itt van Sophie és Virág, kihangosítalak, köszönj nekik - mondja... valakinek. Megnyom egy gombot a telóján, és felénk tartja, mire egy lány hangját halljuk meg a vonal másik végén:
   - Cókojjom, Coffi nényi ész Vijág nényi! - imitál öt éves beszédet a hang gazdája.
   - Öhm... - nézek össze Virággal, aki hirtelen még röhögni is elfelejt, csak idiótán vigyorog. Csakúgy, mint én.
   - Ez az, Cat. Kelts jó benyomást - reagálja le helyettünk Harry, mire a lány hangosan felröhög - na, figyelj. Sophie-val elmegyünk ebédelni, mert úgy alakult, hogy sürgősen meg kell valamit beszélnünk, de egykor ott vagyok érted, jó?
   - Oké, semmi gáz, majd jössz, amikor jössz. De ha késel, küldj sms-t, hogy legyen mit olvasgatnom - nevet fel - puszi, lányok! - és leteszi. Harry zsebre dugja a telóját, és rám néz:
   - Na? Mehetünk? - bólintok. Elköszönünk Virágtól, akihez majd átjön ide Niall, és kocsiba szállunk.
   - Amúgy... hova viszel? - kérdezem furán, mivel Harry az autópálya felé veszi az irányt.
   - Majd meglátod - kacsint rám. Hááát, ez biztató... de a kocsiból mégsem ugorhatok ki, egyrészt, mert fájna, másrészt meg mégis csak együtt vagyunk, totál hülyének nézne, plusz elvileg megbízom benne. Így csak sóhajtok egyet, lehunyom a szemem, és hátradőlök az ülésen. Harry egy pillanatra leveszi a szemét az útról, és amikor összeakad a tekintetünk, elmosolyodik és megfogja a kezem. Belekulcsolok az ujjaimmal, és így utazunk végig. Kézen fogva. Éljenek az automataváltós kocsik.
A város szélére érve Harry befordul egy utcába, és egy kis vendéglő előtt leparkol.
   - Na, remélem, jó okod volt arra, hogy idáig hoztál, csakhogy együnk egy jót - közlöm viccesen, amikor leállítja a motort. Harry jóízűen felnevet, és újra megjelennek az arcán azok a gödröcskék, amik miatt már nyolcvanszor elaléltam.
   - Amikor összeraktak minket egy csapatba, ide jöttünk enni - magyarázza -, és minden élő show és londoni fellépés után itt vacsorázunk.
   - Ó... - mosolyodom el.
   - Louis, Liam és Zayn is ide hozták a lányokat, amikor már komolyan gondolták a kapcsolatukat, de még nem tették hivatalossá. Nem töröm meg ezt a hagyományt - nevet rám halkan, mire elpirulok. Kiszállunk a kocsiból, és Harry az anyósülés felőli ajtónak dönt - sajnálom, hogy nem este tudtalak ide elhozni, de... - nem tudja tovább folytatni, mert lábujjhegyre állok és megcsókolom. Két karomat a nyaka köré fonom, majd eltávolodom tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
   - Köszönöm - mosolyodom el, és újra megcsókolom. Kezét a derekamra helyezi és szorosan magához húz. Életem legszebb percei ezek.
Belépünk az étterembe, ahol a pincérek kedvesen fogadnak minket, mosolyogva köszönnek ránk, és nagyon úgy tűnik, hogy Harry-ék elég baráti viszonyt ápolnak az itt dolgozókkal. A kisebb hangzavarra a szakács is kilép a konyhából.
   - Harry! - tárja szét a karját a kopaszodó, pocakos, alacsony bácsika. A konyha lengőajtaja hang nélkül csapódik be mögötte - az egyik kedvenc kis suhancom! - ölelgeti meg Harryt.
   - Jó napot, Sandro bácsi - mosolyog rá Harry.
   - Hát, a fiúk? - néz körbe az öregember - hol hagytad őket?
   - Most nem velük jöttem - karolja át a derekamat barátom, finom célzásként.
   - Óóó! - lép elém a szakács, és mosolyogva végigmér - milyen csinos kis hölgy! - fogja meg a vállam, mire elmosolyodok - és csak egyre gyönyörűbbnek látom. Hogy hívnak, királylány?
   - Sophie - felelem, még mindig vigyorogva.
   - Sophia! Mamma mia, che bella ragazza! - csapja össze a kezét elragadtatva. Mázli, hogy a suliban járok olasz szakkörre, így megértettem, hogy szerinte szép lány vagyok. Köszönöm, Sandro bácsi! Sokat jelent. Félőn Harry-re nézek, aki igyekszik visszafojtani a mosolyát. Bezzeg a pincérek... ahogy meghallja a csendes röhögésüket Sandro bácsi, azonnal feléjük fordul - non ridere, lavorare! Gyerünk, menjetek dolgozni, különleges vendégeink vannak! Dai! Dai!
Sandro bácsi visszasiet a konyhába, valami olyasmit kiabálva nekünk, hogy "ne fáradjunk a rendeléssel, mert Harry-ről tudja, hogy mit fog rendelni, nekem meg a specialitását szánja", úgyhogy a pincérek elkísérnek minket az asztalunkhoz. Ami valami felháborítóan gyönyörű; rózsacsokor, két gyertyaszál, selyemterítő...
   - Úristen... - ülök le megszeppenten az asztalhoz - ez...
   - Örülök, hogy tetszik - mosolyog rám Harry, és megfogja a kezem. A pincérek eközben sürögnek-forognak körülöttünk; megkérdezik, hogy mit kérünk inni, és két percen belül már ki is hozzák a két pohár kólát. Behúzzák a függönyöket, lesimítanak egy jelentéktelen ráncot a terítőről... nem tartom kizártnak, hogy még a "Zárva"-feliratot is kirakták az étterem ajtajára.
   - És a specialitásom, ravioli funghi a kis hölgynek - teszi le elém a gombás raviolit Sandro bácsi -, és lasagna az úrfinak.
   - Köszönöm - mosolygok a szakácsra.
   - Gentile e bella, mamma mia, Sophia! - kap a szívéhez Sandro bácsi - Harry, nehogy elereszd! Apropó... ha bemutattad nekem, sokáig látjuk az oldaladon, nemde? - kacsint Harry-re, aki csak ennyit felel:
   - Hát... ha szerencsém van, örökre.