30.fejezet

Továbbra is az ágyamon ülünk, én a tenyerembe temetett arccal, Virág pedig maga elé meredve. Egy szót nem tud mondani, de nincs is rá szükség. Tudom, hogy mit szeretne mondani. És nekem ennyi is elég.
Anya benyit a szobámba, és hoz egy kis reggelit nekünk. Megsimítja a fejem és belepuszil a hajamba, majd mielőtt még kimenne a szobából, megáll az ajtóban.
   - Kicsim, nem erőltetem, hogy elmondd, mi a baj - időzik el, kezét a kilincsre helyezve -, de én mindig itt vagyok neked. Együtt átvészeljük, akár megtudom, mi történt, akár nem.
   - Szeretlek, anya - motyogtam két levegővétel között.
   - Én is szeretlek, kincsem - mosolyodik el, majd becsukja maga után az ajtót.
   - Kérsz palacsintát? - nyújtja felém a tányért Virág. Megrázom a fejem.
   - Nem vagyok éhes.
   - Na, ne csináld... valamit enned kell - most mondjam el neki, hogy Chris hozott haza... vagy ha majd sikerül megnyugodnom? Ha egyáltalán sikerül... utóbbi mellett döntök, bízva abban, hogy egyszer enyhül majd a fájdalom és eltűnik az űr a mellkasomból, így beleharapok egy palacsintába. Nutellás. Anyu tudja, mikor van szükségem bombamennyiségű boldogsághormonra.
Azzal, hogy elkezdek enni, a légzésem is visszaáll a normális tempóba, és sikerül abbahagynom a sírást. Már a harmadik paliért nyúlok, amikor megcsörren Virág mobilja. Az I want már az első refrén végénél tart, egyértelmű, hogy unokatesóm nem tervezi, hogy válaszol rá.
   - Vedd fel - szólok neki rekedtes hangon - lehet, hogy Niall az.
   - Tuti nem baj? - szorítja össze az ajkait.
   - Biztos - bólintok halványan mosolyogva, ő pedig bemegy a fürdőbe telefonálni. Nekem megy jön egy sms-em. Csak, sajnos, nem attól, akitől vártam.
Rendben vagy már?:) --Chris. - aranyos, hogy így aggódik, de... ajj.
Igen. Kösz, hogy hazahoztál meg minden. ~S. - pár percre még egy üzenetem érkezik:
Ha este jobban leszel, elmehetnénk a St.James-be. Nem randi... csak úgy. xxC.
Oksi, 8-kor a ház előtt.
Pont, mire berejtem a párnám alá a telómat, Virág is kilép a fürdőből.
   - Anyuék voltak - lengeti meg a mobilját a levegőmet, majd zsebre dugja - mondtam, hogy jól vagyunk meg minden - bólintok - figyi, öhm... ma este Niall-lal találkoznék, de... lemondom, oksi? És akkor este is együtt leszünk.
   - Nehogy már! - grimaszolok - menj el, érezd jól magad! Én elleszek. Komolyan.
   - De... nem akarlak ilyen állapotban magadra hagyni...
   - Mi? Virág, ne foszd meg magad a boldogságtól, úgyis egyre jobban fogy az időd, hogy itt lehetsz velünk - erősködöm - menj. Oksi? Ha gáz van, úgyis hazarendellek.
   - De... na... jó - sóhajt - csak... ajj... bűntudatom van.
   - Ne legyen. Amúgy is, az este még messze van. Addig csináljunk valamit ketten - mosolygok rá.
   - Hmm... Nando's? Már ha... ki akarsz egyáltalán mozdulni.
   - Csak hadd öltözzek át, tiszta ruhák, tiszta fej - lépek a szekrényemhez, és kikapok belőle egy bő szabású, szürke, LOVE-feliratos ujjatlan pólót, amit a magasított farmersortba tűrök, hogy csaljak optikailag pár centit. Ehhez felhúzom a piros Converse-cipőmet, és a kezembe kapok egy farmerdzsekit.
   - Mehetünk? - pattan elém Virág, aki ugyancsak átöltözött; fekete cicanaci, mályvaszínű, félvállas, combközépig érő felső, szegecses karkötő és kerek orrú magassarkú. Basszus, miért a magyar ágon öröklődött az olyan alkat, mint Virágé? Nagyon csinos... - mi az? - kap a ruhájához - nem vagyok jó?
   - Nem, csini vagy - nyugtatom meg, és kilépünk a szobámból. Ahogy leérünk a nappaliba, anyu felnéz a laptopjából.
   - Jobban vagy? - kérdezi tőlem. Bólintok - elmentek?
   - Aha, a Nando's-ba - feleli Virág, ahogy éppen fölveszi törtfehér, hátul fodrozott szövetdzsekijét.
   - Rendben. Holnap megyünk az orvoshoz, remélem, nem felejtetted el - intézi hozzám a szavait. Megrázom a fejem.
   - Nem, tudom. Öhm... majd jövünk, jó? - indulok meg az ajtó felé. Anya bólint, mi pedig kilépünk a házból - amúgy, mennyi az idő? - fordulok Virághoz.
   - Fél tizenegy - néz az órájára - már nyitva vannak.
   - Jó, nem azért, csak ne érzékelem az időt - nevetek zavartan.
Mire beérünk a Nando's-ba, már tizenegy múlt, így a pláza boltjaiban is kezdenek egyre többen lenni. Megvesszük a menüket, majd beülünk az egyik bokszba.
   - Kaja után nem nézünk körbe kicsit? - vetem fel az ötletet. Unokatesóm lelkesen bólogat.
   - Akarok venni valami újat már... meglepem Niall-t - mosolyodik el.
   - Befele jövet láttam egy ír zászlós felsőt az egyik boltban - említem meg.
   - Komolyan? - csillan fel a szeme - kell. És pont.
   - Gondoltam - vigyorgok.
Bár egy kicsit elhúzódik az ebéd, mivel több rajongó is odajön hozzánk, hogy a srácokról kérdezzen, képet csináljanak velünk, vagy épp adjunk autogramot, nagy örömünkre a pólót még nem vitték el a boltból, így Virág gyorsan lekapja a méretét a polcról, és berongyol az első szabad próbafülkébe. Gyorsan átveszi a felsőt, majd kilép a nagy tükörhöz az öltöző előterébe.
   - Na, milyen? - áll meg előttem büszke vigyorral a képén. A póló hátulja szimplán fehér, csak a nyakánál van egy négylevelű lóhere, amibe a butik márkáját írták bele, az elejét viszont teljesen lefedi az ír zászló.
   - Nagyon jó! - húzom széles mosolyra a számat - nagyon jól áll.
   - Szerinted tetszeni fog neki? - harapja be idegesen az alsó ajkát. Kifejezéstelen arccal bámulok rá.
   - Niall-nek? Ezt most komolyan kérdezed?
   - Hát... de... jól van na... - szontyolodik el - érted.
   - Igen, értem - bólogatok halkan nevetve - amúgy, vedd meg. De rögtön.
Virág vigyorogva visszalép a próbafülkébe, visszaöltözik, majd megveszi a pólót. Új szerzeményével elhagyjuk a boltot, és tanácstalanul összenézünk.
   - És... most? - kérdezem végül én.
   - Hmm... jó kérdés - bólogat nagyokat unokatesóm - mozi?
   - Jöhet - a jegypénztárnál megvesszük az egyik vígjáték most kezdődő műsorára a jegyeket, felpakoljuk magunkat popcronnal és egy-egy közepes kólával, és elfoglaljuk a helyünket a teremben. Még az előzetesek sem kezdődtek el, amikor megcsörren a mobilom, és anélkül, hogy megnézném, ki keres, felveszem.
   - Igen?
   - PICÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚR!!! - üvölt a telefonba Louis, így eltartom a készüléket a fülemtől. Süsütől zeng az egész moziterem, Virág meg próbálja visszatartani a röhögését.
   - Szervusz, drága Süsü. Én is nagyon örülök neked - nevetek halkan - mizu'?
   - Stúdiózunk. Semmi extra. És most én kérdezem tőled, hogy mizu' - folytatja Louis a társalgást a maga pattogó stílusában, majd komolyra fordítja a szót - szóba hoztalak Harry-nél, de nem válaszolt. Mi történt? - kérdésére megakad a szó a torkomon, és könny szökik a szemembe - Sophie...? Picúr, ott vagy még? - ekkor Virág kikapja a telót a kezemből.
   - Igen, majd elmondjuk, mi van - válaszol helyettem - most moziba vagyunk éppen, szóval... nem, vagyis... de, van baj, csak... szóval, mi nem sérültünk fizikailag - keresi a jó szavakat - oksi, figyelj. S. holnap dokihoz megy, és utána találkozzunk Niall-nál, jó? És akkor mindenkinek egyszerre... mi is őket. Harry miatt meg rágd magad, oksi? Rendbe fog jönni, csak adjatok neki időt. Hadd csinálja a dolgát... jó-jó. Szia - és leteszi - a lányok puszilnak minket - adja vissza a telefonomat. Elveszem, és idegesen forgatni kezdem a kezemben - jól vagy? - simítja meg a vállam. Bólintok.
   - Igen - elsötétül a terem, és elkezdődik a film.
Amúgy, a vígjáték, maga nem rossz, de egy idő után dög unalmas lesz, és totál ellaposodik a humorszínvonala, és el is nyújtják a sztorit... de nagyon durván. Így, amikor megnézem a telómon, hogy mennyi az idő, alig hiszek a szememnek. Negyed öt lesz mindjárt. Ami azt jelenti, hogy már két és fél órája tart a film...!
   - Pszt, Virág... - bököm meg unokatesóm alkarját, hogy figyeljen rám. Felém kapja a fejét - már negyed öt lesz.
   - Hál' isten, azt hittem, este kilenc van már! - sóhajt halkan - ez a film egy halál.
   - Kimenjünk? - kérdezem.
   - Aha, légy szí! - összeszedelődzködünk, és kijövünk a moziból. Kidobjuk a popcornos zacskókat és a műanyagpoharakat, majd arra jutunk, hogy beülünk a Starbuck's-ba. Virág egy jeges teát, én meg egy epres frappicino-t iszok. Leülünk az egyik sarokban lévő kétszemélyes asztalhoz, beszélgetünk, nevetgélünk, fényképeket gyártunk - amik rögtön felkerülnek Facebook-ra és Twitter-re -, szóval jól elvagyunk. Erre szükségem volt ma, legalább valamennyire elterelte a figyelmem... mindenről.
Fél hétre hazaérünk, és Virág elkészül a randijára; Converse-cipő, ír zászlós póló, sötét farmersort, és egy terepszínű, vállnál szegecses dzseki, mivel újra leszakadt az ég, amikor tartottunk hazafelé. Amíg ő a sminkjét csinálja - ami szempillaspirálból és szájfényből áll csak, mindketten a természetesség hívei vagyunk, csak én egy kis korrektort is szoktam feltenni az arcomra -, én kihúzom egyenesre a haját.
   - Ez így nem lesz jó - nézek végig rajta, amikor már a táskájába pakol.
   - Mi? - kap ijedten a hajához.
   - Túl szép vagy. Ez így nem jó - húzom továbbra is a számat.
   - Juuuuuuuuuuuj - ölel meg - de tiszta hülye vagy - megnézi a mobilján, hogy mennyi az idő - hallod, öt perc és itt van értem - még egyszer végigméri magát az egész alakos tükörben - hm... tuti jó vagyok így?
   - Most megüsselek? - kérdezek vissza, mire mindketten felnevetünk - jó vagy. Hidd már el.
Pont, mire leérünk a nappaliba, már kopognak is az ajtón. Virág kinyitja, és nagy boldogan Niall karjaiba veti magát, aki felkapja a földről, és megforgatja maga körül. Komolyan, a készülődés úgy zajlik, mintha először találkoznának, de amikor meglátják egymást, tiszta olyan érzése van az embernek, mintha két teljesen külön országban élnének és alig látják egymást. Bár... ez szeptembertől már nem csak feeling lesz...
   - Mehetünk? - kérdezi Niall, barátnője pedig bólint - szia, Sophie - mosolyog rám az ír manó, én meg visszaintek - nagyon tetszik a felsőd - intézi Niall Virág felé a szavait, ahogy becsukja maguk után az ajtót. Halkan felnevetek, és bemegyek anyuhoz a konyhába.
   - Kicsim, nagyon sajnálom, de be kell mennem a munkahelyemre nyolcra, és késő éjjelig nem jövök haza - mondja, amíg én kiveszek egy csokipudingot a hűtőből.
   - Oké, semmi baj - ülök fel a konyhapultra.
   - Csinálok mascarpone-s tésztát, hogyha netalán-tán még nem aludnátok este, és éhesek lennétek, tudjatok mit enni - folytatja - amint kész van, indulok is.
   - Rendben - vonom meg mosolyogva a vállam.
Anyu negyed nyolckor elmegy, én meg tengek-lengek fél órát a házban, majd átöltözök. És, mivel nem randira megyek, elkényelmesedhetek; fekete cicanaci, hosszított aljú fehér póló, a kedvenc belebújós királykék Abercrombie-pulcsim és Converse. A hajamat lófarokba kötöm, és összedobom egy válltáskába a mobilomat és a lakáskulcsot, a kezembe veszem a piros esernyőmet, és kilépek a házból. Chris éppen akkor fordul be a sarkon, amikor bezárom magam mögött az ajtót, így amikor meglát, sietősebbre veszi a lépteit, hogy mielőbb mellém érjen.
   - Hogy vagy? - kérdezi köszönésképpen, és elindulunk a park felé. Átveszi tőlem az ernyőt, és azalatt sétálunk végig, miközben az eső kövér cseppekben esik. London, baby!
   - Leszámítva a reggelt, jól - mosolyodom el halványan. Bólint.
   - Értem.
   - És veled? Mi újság?
   - Beköltöztem a koleszba. Nem éppen egy ötcsillagos szálloda, de nem vészes. Már lakótársak is jelentkeztek, így nem lesz gáz a rezsi számlája.
   - Na, az tök jó! - biccentek - és már mindent át is vittél otthonról?
   - Aha. Vagyis... szinte már csak a ruháim vannak ott, amíg el nem kezdődik a suli. Szóval, a gólyatábor után is még otthon leszek egy darabig.
   - Értem - ééés beáll a kínos csönd, amit csak az utcazajok és az eső kopogása zavar meg az esernyőn.
   - Na, jó. Ez így elég gáz - nevet fel zavartan, felborzolva a tarkóján a haját. Szóval, akkor neki is feltűnt, hogy ez tökre kínos... - bocs a kérdésért, mostanában biztos sokszor megkapod, de... mi van köztetek azzal a göndör énekessel?
   - Semmi - vágom rá túl gyorsan, de úgy látom, Chris-nek nem tűnik fel, így folytatom a jól begyakorolt választ - nagyon közel állunk egymáshoz, és sokat vagyunk együtt. De mindegyik sráccal jól kijövök - és a következő pillanatban megbotlok egy kisebb kátyúban a járdán, de mielőtt felnyalnám a betont, Chris utánam kap, és a derekamnál megragadva, visszaállít az egyensúlyomba.
   - Hoppá! Megvagy? - kérdezi nevetve.
   - Igen, köszi - lépem át az úthibát - úgy tűnik, ez nem az én napom - jegyzem meg vigyorogva.
   - Sosem fogom elfelejteni, amikor először találkoztunk - rázza mosolyogva a fejét.
   - Ja, hogy elgázoltalak a kanadai sítúrán? - idézem fel az iskolai kirándulást.
   - Irtó aranyos voltál, ahogy bocsánatért esedeztél a snowboardodon - mereng el egy pillanatra.
   - Életem egy legnagyobb bakijai közé sorolom... - mondom, mire Chris felnevet.
   - Annyira nem volt vészes, hidd el. Teljesen levettél a lábamról - mosolyog rám.
Időközben beérünk a parkba, és a tó partján sétálva nosztalgiázunk, hogy kinek milyen élményei vannak arról az időről, amikor még nem voltunk együtt.
   - De komolyan mondom, Mr Simon ott volt a szilveszteri bulin! - ismételi el még egyszer a kilencedikes élményét, miközben én hangosan röhögök, ahogy elképzelem, hogy a fizikatanár ott vedel és bulizik a tizenéves diákjai között.
   - Te jó ég... - törlöm meg a szemem, még mindig nevetve.
   - Na, én ilyennek szeretlek látni - lök meg finoman a könyökével - nem úgy, mint reggel... - egy kisebb csend után végül megkérdezi - mi történt?
   - Nagyon bele kell mennem a részletekbe? - nézek rá kínzottan, mire megrázza a fejét.
   - Csak amennyire akarsz.
   - Hát... - veszek egy mély levegőt - jó. Harry-vel azért kerültünk olyan nagyon közel egymáshoz, mert... volt egy nagyon meghatározó közös pontunk. De annak már vége. És úgy érzem, hogy az én hibámból történt az egész. És egyszerűen nem merek a közelébe menni, mert félek, hogy ő is így gondolja, ami teljesen megmérgezné a kapcsolatunkat. Emellett meg totál ki is vagyok bukva, mivel Harry nagyon sokat jelent nekem... ahogy a többiek is - teszem hozzá gyorsan -, és nem akarom elveszíteni őt. És tudom, hogy előbb-utóbb beszélnem kell vele, de hogy szóljak hozzá, hogyha a szemébe is alig tudok nézni? - öntöm ki a lelkem. Chris nem szól semmit, csak néha bólint. De jól esett, hogy valakinek elmondhattam a bajomat... úgy-ahogy, és hogy meghallgatott. Közben az esőfelhők is felszakadoztak, így Chris leengedi az esernyőt a fejünk felől, és összecsukja.
   - Remélem, hogy rendeződnek köztetek a dolgok - néz a szemembe, és érdekes, mert mintha azt látnám az arcán, hogy ezt tényleg komolyan gondolja.
   - Köszi - mosolyodom el halványan, és tovább sétálgatunk. Ahogy egyre jobban sötétedik, egyre kevesebb ember lézeng a St.James-ben. Háromnegyed tíz fele már mi is elindulunk visszafele, és már csak két saroknyira vagyunk a háztól, amikor dörren egy hatalmasat az ég, és az eső, mintha dézsából öntenék, úgy zuhog - jesszus, mi van itt, monszun-idő? - nézek fel az ég felé, mire Chris nevetve kinyitja az ernyőt, és, megragadva a csuklómat, lefutjuk azt a rövid távot a hazaúton, ami még maradt. Fellépünk a bejárati ajtó lépcsőjére, az eresz alá, és kellemetlenül közel kerülünk egymáshoz. Megköszörülöm a torkom, és lehajtom a fejemet. Chris veszi az adást; lelép egy lépcsőfokkal lejjebb.
   - Megleszel este? - kérdezi. Bólintok - jó. Akkor én megyek.
   - Vidd el az ernyőm - mondom. Kérdőn bámul rám - komolyan kinézed belőlem, hogy hagylak megázni? - vigyorgok rá - majd valahogy visszajuttatod hozzám - legyintek.
   - Kösz - mosolyodik el. Búcsúképpen megszorítja a könyökömön, majd sarkon fordul, és elsétál. Én bemegyek a házba, és ledobom magamról a cipőmet. Felveszem a mamuszomat, és kicsoszogok a konyhába. Megmelegítek magamnak egy kis adagnyi tésztát, bevackolom magam a kanapéra, és maratoni sorozatnézést indítok. Megvárom, hogy Virág hazaérjen.