43.fejezet

   - Hogy... hova? - kérdezem döbbenten egy kisebb csend után... úgy tíz perc múlva.
   - Holmes Chapelbe - ismétli - most te jössz. Ideje megismerned a családomat.
   - De-de-de... - dadogok, majd végignézek magamon; sort, köldök felett megkötött ing, saru - így nem állhatok eléjük, úgy nézek ki, mint valami csöves.
   - Ugyan már... - csóválja a fejét, és látom, hogy nagyon kevés hiányzik most ahhoz, hogy az arcomba röhögjön.
   - De nem! - erősködöm - most komolyan, nézz rám, így tuti, beégek elő...
   - Sophie, én egy szál alsógatyában szambáztam le ma reggel a szobádból - fojtja belém a szót - aztán a konyhában ott volt édesanyád. Na, az égés volt. De neked nincs mi miatt aggódnod, gyönyörű vagy, mint mindig, tudom, hogy imádnivaló leszel anyuval, mint mindenkivel, és az egész Styles-família el lesz tőled ájulva, úgy, mint mindenki - próbál megnyugtatni, bár... na, mindegy. Én attól még félek - de ha még mindig félsz - Harry, mássz ki a fejemből...! -, szeretlek, és te is szeretsz engem. Ez anyunak több, mint elég ahhoz, hogy elfogadjon. Hát ha még meg is ismer, biztos vagyok benne, hogy imádni fog!
   - Hát... na jó - sóhajtok.
Tekintve, hogy otthonról nyolc körül indultunk el, nagyjából tizenegyre érünk Holmes Chapelbe. Harry, ahogy leállítja a motort a házuk beállóján, már ki is ugrik a kocsiból, kiveszi a cuccomat a csomagtartóból, majd kinyitja nekem az ajtót.
   - Madmoiselle... - nyújtja a kezét. Én meg a képébe röhögök - ejj, na! - csap a térdére, amíg (segítség nélkül) kiszállok a kocsiból.
   - Inkább csak... menjünk be, jó? - nevetgélek tovább.
   - Jó, de ha anya előtt is kiröhögsz, elvesztem a tekintélyemet itthon... - karolja át a nyakam, és nyom egy puszit a homlokomra.
   - Ja, mert neked akkora tekintélyed van itthon! - kiált valaki a bejárati ajtóból. Ahogy közelebb érünk, már látom is, hogy ki az - szia, Gemma vagyok, a híres tékozló fiú nővére - ölel meg a lány.
   - Ó... szia - ölelem vissza, majd barátom nővére belém karol, úgy lépünk be. Hátrapillantok Harry-re, aki csak mosolyogva széttárja a kezeit, amolyan "na, mit mondtam?"-stílusban.
   - Anyuuuu, Harry hazahozta végre a barátnőjééét! - ordít Gemma, és visszhangzik tőle a ház. És a szólított ki is lép a konyhából a hírre:
   - Jaj, szervusz! - ölel meg rögtön - Anne Cox vagyok, ő pedig a férjem - mutatja be az éppen mellé lépő férfit - tegezz minket nyugodtan, nem szeretjük a kötöttségeket.
   - Robin Twist, örülök, hogy megismerhetlek - ráz velem kezet, majd ad két puszit - Harry, hát téged is hazaesz a fene? - int a hátam mögött álló barátomnak.
   - Szia Robin, elég rég nem találkoztunk - öleli meg nevelőapját, aki erre csak annyit mond, hogy erről Harry szerint mégis ki tehet. Anne eddig felém fordul:
   - Ne haragudj, de még sül egy adag muffin, pár perc múlva csatlakozom hozzátok, addig üljetek le a nappaliban - mosolyog rám kedvesen.
   - Segíthetek, ha gondolod... - ajánlom fel, mire Gemma rám néz:
   - Tudsz muffint sütni?
   - Muffint, rántottát, csokis sütit, és a palacsintája valami észveszejtő, hogy milyen finom... - felel helyettem Harry, hüvelyk- és mutatóujját egy körnek megformálva.
   - Sophie, mesélj kicsit magadról, annyi mindenre kíváncsi vagyok - néz rám Anne, miközben átkarolja a vállam, és Gemmával a nyomunkban elindulunk a konyhába. Összeszorítom az ajkaimat.
   - Mivel kezdjem?
   - Mondjuk azzal, hogy megnyugtatsz; nem a botox miatt tűnsz tizennyolcnak - mondja Gemma, mire anyuja finoman meglöki - jól van, bocsi, de hát na...
   - Khm... tényleg fiatalabb vagyok Harry-nél. De nem vagyok még tizennyolc... még csak tizenhét sem - mosolygok a lányra.
   - Óóó... - bólintanak egyszerre. Gemma felül a pultra, én pedig helyet foglalok az egyik háromlábú széken, amíg Anne kinyitja egy kicsit a sütőt, hogy csekkolja, hogy állnak a sütik.
   - Ahogy elnézem, Harry nem jár olyan sokat haza... - jegyzem meg halkan, mire mindketten helyeselnek.
   - Vagy ha haza is jön, este biztos elmegy bulizni. De hát mit lehet vele kezdeni, ha egyszer kamasz - forgatja meg a szemét Anne, szomorúan mosolyogva.
   - Végül is érthető, hát mindenfele megy a világban, és a Londonba való költözése is tök ésszerű volt, nem hülye ez a gyerek, csak olyan néha, mintha kimosták volna az agyát - hadarja Gemma - szeretem, meg minden, mégis csak az öcsém és a legjobb barátom is egy személyben, de azért... néha tényleg nem normális.
   - Nehogy azt hidd, hogy most hatni akarunk rád, hogy beszélj a fejével - nevet zavartan Anne, meglátva az arckifejezésem - csak tényleg hiányzik.
   - De előtte inkább viccet csinálunk belőle, mert most még legalább hazajön, amikor akar. De ha összeveszünk vele, akkor már ennyire sem látjuk, csak a tévéből - teszi hozzá barátom nővére - amúgy, Sophie, nem tudom, mit csináltál a hülyéjével, de amióta meglátott a szépségversenyen, egyfolytában. Rólad. Beszél. És be nem. Áll a. Szája - Gemma mondatának hangsúlyán akaratlanul is felnevetek - komolyan! És mondta, hogy bepróbálkozott nálad rögtön az eredményhirdetés után is, de... nem tudott rád hatni. Ügyes vagy - kacsint rám.
   - Hát, igen... de az a helyzet, hogy amilyen módszerrel nálam próbálkozott, nagyon sok mindent nem ért el... - biccentek vigyorogva.
   - Tudom - bólogat röhögve - aztán mondtam neki, hogy akkor legközelebbi lehetőségénél csókoljon meg, és kiderül, hogy mi van. Erre lekapott több százezer ember előtt az Alan Carrban... - csap a homlokára, túljátszva a szerepét - és, mivel ott kiderült, hogy van barátod, mondtam neki, hogy fogja vissza magát.
   - Ó, szóval ezért lett aztán normális... már bocsi...
   - Igen, ezért - helyesel a lány - de ha nem hozzám fordul, biztos maradt volna kőbunkó...
   - Gemma! - kapja lánya felé a fejét Ann, miközben kiteszi a tepsi muffint - jól van, lányok. Ennek még hűlnie kell, menjünk ki az alfa- és bétahímhez - terel ki minket a konyhából, és helyet foglalunk a nappaliban; Anne és Gemma Robin két oldalára ül a háromszemélyes kanapén, Harry pedig, fel sem állva a fotelból, az ölébe húz.
   - És Sophie, mondd csak, Harry, ugye jól bánik veled? - kérdezi Robin.
   - Hát... persze... - bólintok összevont szemöldökkel.
   - Már hogy máshogy bánna vele, Rob? - kérdez vissza Gemma, mire Anne a szája elé emeli a kezét, hogy elfojtsa a nevetését.
   - Jól van, próbáltam beszélgetést kezdeményezni. De mesélj magadról, sulid milyen, hogy találkoztatok Harry-vel, barátnők, barátok, bulik, ilyenek? - fordul vissza hozzám barátom nevelőapja.
   - Hú... mehetek sorban ez alapján? - pislogok nagyokat, mire az egész család felnevet.
   - Persze, arról beszélj, amiről jól esik - mosolyog Anne.
   - Hát... most leszek harmadéves a gimiben. Irodalomból fakultálok, és olaszból, újságírói pályára készülök. Az osztályom nem vészes, mindenki szanaszét van még mindig a nagyvilágban, nagyon nem is tartjuk egymással a kapcsolatot, mondván, hogy a nyári szünet csak tíz hét, aztán kilenc hónapig össze leszünk zárva, szóval... - vonom meg a vállam - nagyon nem járok bulizni, az első nagyobb parti, ahol voltam idén, az Liam szülinapja volt.
   - Szóval, nem vagy az a vad gyerek - állapítja meg Gemma.
   - Nem, nem igazán mondanám magam annak, igazából nem is érzem szükségesnek az ok nélküli bulizást. Mert a szülinap, afterparty - simítom meg Harry vállát, aki erre rám vigyorog, érti a célzást, jól van -, sulibuli... ezek még rendben vannak, de tömegnyomorban ugrálni egy fülledt teremben dobhártyaszaggató zenére, ráadásul ezt mind egy átlagos szombat este... nem nagyon kedvelem ezeket a helyeket, szóval inkább el is kerülöm ezeket a klubokat - felelem.
   - És hol találkoztatok? - kérdi Robin.
   - Drágám, ezt te is tudod - kontráz Anne, de férje csak legyint:
   - De én tőlük is hallani akarom, nem hiszek el mindent a pletykalapoknak. Szóval?
   - Az... Országos Szépségversenyen Harry-ék tagja voltak a zsűrinek, ugye, én meg Londont képviseltem. A verseny után felvettük a kapcsolatot, összefutottunk később Alan Carr talkshow-jában is, aztán jöttek a telefonok, sms-esek, közös programok, és... így alakult - mosolyodom el.
   - De ééédes, elpirult! - mutat rám Gemma, mire Harry rám néz, majd mosolyogva egy puszit nyom a számra.
   - Harry, ne hozz ilyenekkel zavarba... - motyogom, de azért belekulcsolok az ujjaiba.
   - És a rajongók? Hogy kezelik ezt a helyzetet? - teszi fel a kérdést Anne.
   - Hát, nincs más választásuk, ez a mi életünk - vágja rá rögtön Harry, mire megsuhintom a tarkóját - vagyis - javítja magát rögtön - volt egy kisebb gáz Twitter-en, a Directioner-eknek a mániájuk a trendelés... ugye, ezzel nem sértelek meg titeket? - fordul felém.
   - Csak én hallom. És szerintem ez a szerencséd - felelem, mire újra átfut egy kisebb nevetőhullám a társaságon.
   - Jó, akkor folytatom. Szóval, Twitter-en vannak csúnya dolgok, de szerintem mostmár kezdik elfogadni a kapcsolatunkat.
   - Vagy legalább is már nem kapok gyűlölködő üzeneteket - teszem hozzá.
   - Ha bármi gond van, szóljatok - mondja komolyan Anne. És... látom rajta, hogy ebben az esetben a "gond" csak egy bizonyos dolgot jelent.
   - Te elmondtad itthon? - kérdezem suttogva Harry-t. Bólint.
   - Tudtam, hogy jobban fogják fogadni, mint anyud, akinek nagyon bizonytalan volt a reakciója. Amikor legutóbb itthon jártam, még megvolt a baba. Azután az este után küldtem sms-t haza, hogy... szóval, amikor... érted - ijedten Anne-re nézek. Szomorúan mosolyog rám. Lesütöm a szemem.
   - Sajnálom - suttogom, és hosszú idő óta újra kerülget a mellkasszorító sírás.
   - Jaj, Sophie - szorít magához Harry, és anyuja is próbál megnyugtatni:
   - Sophie, ne sírj, ez ritkán, de sajnos megesik, sőt, a ti korosztályotokban úgy veszem észre, mintha már normális is lenne.
   - Biztos nem így gondolnátok, ha nem így alakultak volna a dolgok - törlöm meg a szemem, és ösztönösen a hasam elé kapom a kezem.
   - Igen, valószínűleg nem így reagáltunk volna - ismeri be Robin -, de az nem jelentette volna azt, hogy nem segítettünk volna rajtatok.
   - Tudod, a szülők dolga az aggódás. De ha már megtörtént a baj, akkor segíteni kell a gyereken, ha már egyszer a legrövidebbet húzta - teszi hozzá Anne.
Jól esik, hogy így állnak hozzá a helyzethez, és az is, hogy be merték vallani; ha terhesen jelentem volna meg a küszöbükön pár héttel korábban, valószínűleg nem ilyen őszinte fogadtatást kaptam volna. Fél kettőig beszélgetünk a nappaliban, amikor is Gemma komótosan feláll, és közli, hogy megy aludni.
   - Szerintem mi is - paskolja meg a térdemet Harry, így kikászálódunk a fotelből.
   - Persze, menjetek csak - legyint mosolyogva Anne. Jó éjszakát kívánunk, majd Harry a vállára kapja a táskámat, és felmegyünk a szobájába. Amíg ő keres nekem egy pólót pizsama gyanánt - hiába mondtam neki, hogy hoztam ruhát, ami tökéletes az alvásra, ő ragaszkodik valami olyanhoz, amit ő ad -, én leülök az ágya szélére, és körbenézek a szobában; a sötétkék és szürke színek dominálnak leginkább, de a bútorzat indigófekete. Az íróasztalán egy kisebb káosz uralkodik a kacatok miatt, de a komódra és az éjjeliszekrényre semmi nincs pakolva. A másfél személyes ágyra sötétkék ágyneműt húztak - természetesen -, aminek egyik sarkába egy ezüst H-betűt hímeztek.
   - Tetszik a szobád - jegyzem meg, és a következő pillanatban Harry mellém dob egy szürke rövid ujjú pólót, majd leül mellém.
   - Örülök neki - mosolyog rám - jól vagy? - kérdezi aggódóan.
   - Ja, megvagyok - sóhajtok leszegett fejjel -, csak ez sosem lesz egyszerű... - Harry megértően bólint, majd finoman maga felé emeli az állam, és megcsókol. Keze az arcomra csúszik, és mikor eltávolodunk egymástól, fejét a homlokomnak dönti, és egy vállam elé lógó tincset az ujja köré csavar, majd a derekamat átkarolva szorosan megölel.
   - Elmegyek tusolni, jó? - kérdezem egy kisebb csönd után.
   - Jó - mormogja a hajamba.
   - Akkor elengedsz?
   - Nem.
   - Jó - erre felnevet, majd elenged.
   - Menj csak - biccent az ajtó felé. Felkapom mellőle a pólót, a tatyómból kiveszem a neszeszeremet, és bevágódom a fürdőbe. Olyan tizenöt-húsz perc alatt el is intézem a teendőimet. Mikor benyitok Harry szobájába, Anne-t is ott találom. Rögtön felém kapják a fejüket, és mindketten elmosolyodnak. Csak most látom igazán, hogy ugyanolyan a mosolyuk.
   - Ne álldogálj tétlenül az ajtóban, nyugodtan gyere be - invitál be kedvesen Anne, így belépek a szobába, és elpakolom a cuccomat a táskámba - jól van, gyerekek. Akkor reggel találkozunk.
   - Jó éjt, anyu - puszilja meg Harry, majd én is megölelem:
   - Jó éjszakát - barátom anyja rám mosolyog, majd becsukja maga után az ajtót, így Harry-vel újra kettesben maradunk. Felkötöm lófarokba a hajam, majd az íróasztalához lépek, ahol egy régi képet találok Harry-ről, Gemma-ról és Anne-ről. Barátom mögém lép, kezét a derekamra csúsztatja, állát a vállamon pihentetve.
   - Tetszik a kép? - kérdezi mosolyogva. Bólintok - még apa csinálta, hat éves koromban - visszateszem a képet a helyére, majd Harry felé fordulok. Karom a nyaka köré fonom, és hosszan megcsókolom. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz gyermekkora lehetett. Hét évesen egyik nap arra ébredni, hogy elhagyta az apja... még az is lehet, hogy ez a kép az utolsó olyan dolog, amire ha rá néz, még talán jó emlékek jutnak az eszébe.
Harry, miután eltávolodunk egymástól, átkarolja a derekam, és szorosan magához húz. Arcát összeszorított szemmel a vállamba fúrja, míg én lábujjhegyre állva egyik kezemmel a haját simogatom, a másik kezem pedig a lapockáján nyugtatom. Hosszabb idő után eltol magától, kezei a csípőmre csúsznak, és újra megcsókoljuk egymást.
   - Köszönöm, hogy vagy nekem - néz mélyen a szemembe, mire halványan elmosolyodom, és végigsimítok az arcán. Lesüti a szemét, és belepuszil a tenyerembe - nagyon szeretlek - mondja.
   - Én is téged - ölelem meg még egyszer, majd aludni térünk. A takaró alatt Harry szembefordít magával, a derekamnál fogva magához húz, arcával a vállgödrömbe rejtőzik, és nyom egy puszit a kulcscsontomra. Kezemmel finoman a hajába túrok, így nyom minket el az álom.

Reggel egy fagyiskocsi jellegzetes dallamára ébredünk. Harry elenged - nagyon sokat nem forgolódtunk az éjjel -, és felül az ágyban.
   - Kertváros... - mormogja megállapításszerűen, majd felborzolja a haját. Én még felülni is lusta vagyok, csak kitárom a kezeimet, és nyújtózom egy nagyot. Ki is roppan a hátam - áucs - kapja fel a fejét barátom.
   - Nem fájt - mosolygok rá.
   - De nekem igen - röhög, majd rám vetődik, mire halkan felsikkantok, és a tenyerembe temetem az arcom - megijedtél, mi? - hallom érces hangját, így kikukucskálok az ujjaim között, és bólogatok - helyes - kacsint rám.
   - Na, kösz - kontrázok, mire elveszi a kezeimet az arcomról, megpuszilja, majd ajkaival végigfut a karomon, és végül belecsókol a nyakamba.
   - Jól aludtál? - kérdezi, mikor eltávolodik, és két karom mellett a matracra könyököl.
   - Jól - felelem kicsit olyan hangon, mint egy nyolcéves (reggel van, na) - te?
   - Kényelmesen - vigyorog rám, és kapok egy csókot. Hihi.
   - Nem kéne lemennünk enni? - kérdezem.
   - Éhes vagy?
   - Kicsit, aha - Harry lekászálódik rólam, így én is fel tudok ülni az ágyban. Kiveszem a hajgumit a hajamból, és végignézem, ahogy Harry felkap egy farmert az alsójára, majd én is magamra rántom a sortomat, és amikor kiveszem a táskámból a kedvenc brit zászlós pólómat, Harry egyszerűen kikapja a kezemből.
   - Nem. A pólómban maradsz.
   - Na, ne szórakozz velem, ebben aludtam! - kérem ki magamnak, és a felsőm után nyúlok, de Harry felemeli azt a feje fölé, hogy még véletlenül se érjem el - ne mááár, gonosz vagy... - grimaszolok - miért jó neked, ha a pólódban parádézok?
   - Hát mert... csak - húzza pajkos félmosolyra a száját, és az ágyra dobja a felsőmet, majd magához húz, és a póló alá nyúlva két ujját a gatyám övtartójába akasztja - jól nézel ki benne. Dögös.
   - Ez egy szürke póló - közlöm az eléggé nyilvánvaló tényt - ráadásul a tied - teszem hozzá, de csak megvonja a vállát - jól van, most képtelen vagyok megérteni téged - rázom a fejem.
   - Nem is kell. Csak szeress - vigyorog.
   - Az talááán menni fog - vágok vissza.
   - Szuper, akkor talááán kapsz enni - húzza az agyam.
   - Nem baj, ha nem, legalább fogyok.
   - Hova? Te, ha fogynál, elfogynál, nem pedig le. Csak még jobban összemész.
   - Legalább használhatom majd a pólóid sátornak.
   - Mert olyan sokat jársz te sátorozni...
   - Egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz? - vonom meg a vállam vigyorogva, majd kilépek a szobából. Harry röhögve utolér, és átkarolja a derekamat, úgy megyünk le a konyhába.
   - Jó reggelt! - köszönt minket Anne - üljetek ki az ebédlőbe, mindjárt megyek én is, és viszem a reggelit.
   - Ne segítsünk? - kérdezem, mire megsimítja a vállam:
   - Tündér vagy, köszönöm, de nem kell, megoldom. Üljetek le, Robin és Gemma már kint van - az ebédlőbe lépve köszöntjük egymást, majd leülünk az öt személyre megterített asztalhoz; Harry Robin mellé, aki az asztalfőnél ül, én pedig Harry mellett, Gemmával szemben foglalok helyet. Megbeszéljük, hogy ki hogy aludt - a fő téma az volt, hogy nekem hogy telt az éjszakám, Robin szavaival élve "Harry hagyott-e aludni" -, majd megérkezik Anne is, egyik kezében felvágottakkal és sajttal megrakott tálca, a másikban pedig egy-egy zsömlés- és kalácsoskosár.
   - Robin, édes, kihoznád a kávét és a vajat? Addig én lepakolok itt - kéri meg férjét, aki már fel is pattant, és rongyol ki a konyhába.
   - Sophie, mit kérsz: zsömi vagy kalács? - mosolyog rám Gemma.
   - Hmmm... kalácsot, szerintem.
   - Parancsolj - nyújtja felém a kosarat, és elveszek két szeletet - Robbiieeeee, hozd ki a málnalekváromat is, légy sziiiiiii'! - kiáltja nevelőapja után a konyhába. Robin visszaér egy kávéskannával, a vajjal és a lekvárral, amit a lány rögtön átnyújt nekem - ezzel edd meg, behalsz, olyan finom.
   - Öhm... oké - bólintok mosolyogva. Imádnivaló ez a csaj! 
   - Hopp-hopp-hopp, Gemma ad a lekvárjából, Sophie, öribarik lesztek - vigyorog Harry.
   - Mit is mondhatnék? - tárja szét a kezét nővére - bírom a csajt. Olyan kis cuki.
   - Őőő, köszönöm... - pillantok fel Gemmára, miközben megkenem a kalácsot a lekvárral. Ő rám vigyorog, majd dob egy puszit, mire elröhögöm magam.
Reggeli után Anne tiltakozása ellenére segítek elpakolni neki a konyhában. Amíg a mosogatógépet pakoljuk be, barátom anyuja csendben megszólal:
   - Örülök, hogy Harry megtalált magának. Valahogy... megváltozott, mióta együtt vagytok, és ezt a lehető legjobb értelemben mondom - mosolyog rám. A gesztust viszonzom, de válaszolni sajnos nem tudok mit. Mikor elmondom Anne-nek ezt a dilemmámat, ő jóízűen felnevet - nem gond. Csak akartam, hogy tudd.
   - Köszönöm - biccentek, mire megsimítja a vállam.
   - Na, elengedlek mostmár... Harry!
   - Igen? - bukkan fel barátom feje a konyhaajtóban.
   - Nem viszed el valamerre Sophie-t? Vagy nem bandáztok egyet a barátaiddal?
   - Beszéltem velük, ezen a héten mentek fel Skóciába evezni, és csak két hét múlva jönnek vissza, amikor már beköltözhetnek a koleszba az egyetemen.
   - Ó, értem... na, és a pékség? Oda nem viszed el?
   - Ahol dolgoztál? - kérdezem rögtön. Mindketten bólintanak - arra nagyon kíváncsi vagyok!
   - Akkor? Mehetünk? - lép elém Harry.
   - Persze! Csak egy pillanat, átveszem a pólómat - kerülöm ki a srácot.
   - Jaj, ne már! - kiált utánam, amikor már a lépcsőn járok, és hallom, hogy anyuja halkan felnevet.
Gyorsan átveszem a pólómat, zsebre vágom a telefonom, magamra rántom a dorkómat, és már le is rongyolok a lépcsőn. Mindenkitől elköszönünk, hogy majd jövünk, majd kézen fogva elindulunk. Mivel Harry ismeri a helyet, és nincs olyan messze a pékség, így gyalog tesszük meg az utat. Séta közben beszélgetünk, Harry mesél az X-Faktor előtti életéről, a sulijáról, egy-két vad buliról a már említett barátaival, ilyenek. Amikor a pékség elé érünk, akarva-akaratlanul elmosolyodom, amíg Harry megnézi a telefonját, mert jött egy sms-e:
   - Anyu ír. Azt mondja, vigyünk sajtos stanglit, mert Gemma azt akar enni.
   - Meg is értem, az tök finom - biccentek, mire barátom nevetve átkarolja a nyakam, és nyom egy puszit a homlokomra.
Belépünk a pékségbe, és mindenki kedvesen köszönt minket. Harry megmutatja nekem a konyhát, csinálunk együtt egy adag kakaós csigát, és a hely tulajdonosa ott, az orrunk előtt süti meg a stanglikat. Mikor elkészülnek, papírzacskókba teszik őket, és pár kakaós csigát is elvihetünk, ha már úgy megdolgoztunk velük. Amúgy, tök szépek lettek, teljesen szimmetrikusak, és én csavartam fel őket. A tulajdonos ad még egy-egy pohár kávét nekünk, mondván, látja rajtunk, hogy elfáradtunk a nagy sütögetésben. Aztán végül is délig itt ragadunk, mert a Directioner-ek között, mint a tűzvész, úgy terjedt el, hogy hol vagyunk Harry-vel, így megindul egy nagyobb fotó- és autogramparti a kis pékségben. De a rajongók nagyon édesek, mindegyik elmondja, hogy tök jó, hogy együtt vagyunk, és remélik, még sokáig lesz Sarry, mire biztosítjuk őket, hogy nem kell aggódni, nem lesz vége egyhamar ennek a kapcsolatnak.
A pékség után még sétálgatunk csak úgy, céltalanul, és végül fél kettőre érünk vissza Harry-ékhez, ahol barátom rögtön azzal kezdi, hogy lassan indulnunk kéne.
   - De... miért? Idejöttünk egy éjszakára, komoly? - kérdezek vissza megrökönyödve.
   - Cicám, hétfőn évnyitód van - próbál érvelni Harry.
   - De még csak péntek van, és amúgy is maradni akarok - jelentem ki, mire Hazz segítségkérően Anne-re pillant.
   - Sophie, emiatt ne maradj, majd úgyis jöttök máskor, és úgy érzem, hogy ha rajtad múlik, gyakrabban is - mosolyog rám kedvesen - menjetek csak, neked fel kell készülni a sulira, és amúgy is; az utolsó nyári hétvégéd töltsd a barátokkal, menjetek el Harry-ékkel valahova, vagy Cattel és az unokatesóddal... hogy is hívják? Virág, ugye? - bólintok - olyan aranyos az a lány! De elkalandoztam... tényleg menjetek haza, nem fogunk megsértődni.
   - Jaj... jó, csak... ajj... - grimaszolok, mire Gemma halkan nevetve megölel:
   - Örülök, hogy megismerhettelek. Vigyázz az öcsikére - kacsint ránk vigyorogva.
   - Meglesz - bólogatok nagyokat, mire mindannyian felnevetünk.
Miután összepakoltunk Harry szobájában, még váltunk pár szót Robinnal is, majd három körül elköszönünk tőlük, és Londonnak vesszük az irányt. Este hatkor Harry már le is parkol a házunk előtt. Amíg én kiszállok a kocsiból, ő kiveszi a táskámat a csomagtartóból, majd a bejárati ajtóban váltunk még pár szót.
   - Na, amúgy milyen családom van? Részletesen - vigyorog rám barátom.
   - Lássuk... anyud egy angyal, Robint úgy, ahogy van, imádom, Gemma pedig pöpec kis csaj - felelem.
   - Oké, ezért cserébe elmondom, hogy anya, amikor este bejött a szobámba, ezt adta nekem, hogy legyen a te nyakadban - emel fel a kezében egy ezüstláncot, amin egy pici kövekkel kirakott szívecske lóg. Nagyra nyílt szemekkel bámulom az ékszert - Robin adta neki még az első randijukon - mondja, miközben a nyakamba akasztja a láncot.
   - Uram, isten... - forgatom az ujjaim között a medált - ez gyönyörű. Köszönöm - emelem a tekintetem barátomra, aki csak a nyakamra helyezi a kezét, és hosszasan megcsókol.
Mindig is azt hittem, hogy a boldogságnak és a szerelemnek is van felső határa. Ha van is, eddig nem találtam meg.