29.fejezet

Felhajtom a takaróm, hogy megnézzem, mi van. Pont annyira tudom kivenni a sötétben, hogy mi történik, hogy azonnal pánikba esek.
   - Harry - kocogtatom meg a vállát, mire elkezd mocorogni - Harry, vérzek - ülök fel az ágyban. Harry szinte kilövell az ágyból, magára kapja a farmerét és random felveszi az első pólót, ami a kezébe akad. Én is kimászom a takaró alól, és egy határozott mozdulattal lerántom a lepedőt és a csípőmre tekerem.
   - Kocsiba. Most - szól rekedtes hangján, és kivágja előttem az ajtót. Lerohanok a garázsba, beugrom a kocsiba, és Harry-t várom, aki utánam egy pillanattal ér le, kinyitja a garázst, beül mellém és gázt ad. Szinte kisuhanunk a feljárón. Harry megnyomja a garázscsukó gombot, és tövig nyomja a gázt. A kormányt ujjfehéredésig szorítja. Jártabb utakon nyolcvannal, az üreseken százzal hasít végig, így percek alatt a kórházba érünk. Leparkol a bejárat előtt, segít nekem kiszállni, és kézenfogva berohanunk az épületbe, mielőtt még teljesen eláznánk.
   - Azonnali ellátás szükséges - jelenti be Harry, és gyorsan elmondja, hogy mi történt. Hallom a hangján, hogy nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy az ne remegjen meg. A recepciós fel sem néz, rögtön intézkedik. A kezembe nyom egy űrlapot, amit sebtében kitöltök, amíg ő telefonál egyet. Közli, hogy Harry a folyosó végén lévő szobában várjon, én meg üljek fel az éppen mögénk tolt műtőasztalra. Az ápolók gyorsan bemutatkoznak, majd megkérdezik, érzéstelenítsenek vagy altassanak. Az utóbbi mellett döntök, miközben belebújok a kórházi hálóingbe. Betolnak a műtőbe, ahol egy elég kényelmetlen székbe kell beleülnöm; a fejem lelóg, a lábam az égnek mered, sőt, még le is szíjaznak. Az arcomra helyezik az altatógáz maszkját, és lassan minden elhomályosul...
A következő pillanatban már a kórteremben ébredek. Harry idegesen járkál az ágyam mellett, és amikor észreveszi, hogy fent vagyok, leguggol a fejem mellé, és megfogja a kezem. Az ügyeletis belép a szobába, kezét a csukott ajtó kilincsén megpihentetve, jelezvén, hogy csak elmondja, amit akar és már megy is.
   - Na? - kapja felé Harry a fejét. Én is félőn az orvosra pillantok.
   - Sajnálom - sóhajt - már nem tudtuk megmenteni.
Amikor eljut a tudatomig, hogy mit mondott, görcsbe rándul a gyomrom és kifakad belőlem a zokogás. Ujjaimat Harry kézfejébe vájom, a torkomban lévő csomótól alig kapok levegőt, pedig legszívesebben ordítanék a gyásztól. Szabad kezemmel a hasamra szorítom a kezem. Nem, ez nem lehet! Miért? Miért kellett így történnie??
Harry lassan felül az ágyam szélére, és finoman magához von. A vállgödrébe fúrom a fejem, amíg szorosan átkarolja rázkódó vállamat. Kétségbeesett sírásom tölti be a kórtermet.
   - Nyugalom... - suttogja Harry. Hangjából semmit nem tudok kivenni.
   - Ne-em leh-het... mi-é...mi-ért... ne-eh - beszélek artikulálatlanul.
   - Magukra hagyom önöket - szólal meg az orvos, és hallom, hogy becsukja maga után az ajtót. A tenyerembe temetem az arcom, úgy próbálom csitítani magamat. Harry nyugtatásképp a hajamat simogatja, de nem tud segíteni rajtam. Nem is szól semmit. Csak az én sírásom töri meg a csendet.
   - Gyere - húz ki az ágyból - gyere, menjünk haza - lassan kikúszom a takaró alól, és lehajtott fejjel leveszem a kórházi köpenyt és visszaveszem a sortomat, amit valaki a fotelra dobott, majd barátomba kapaszkodok, és visszafojtva a sírásomat, kisétálunk a kórházból. Az eső csak még jobban rákezdett, az arcomra esett cseppek összefolynak a könnyeimmel, a hajam az arcomhoz tapad, a pólóm pillanatok alatt átázik. De nem érdekel. Beülünk a kocsiba, és Harry a visszautat már normál tempóban teszi meg. Én csak bámulok ki az ablakon, figyelem a sötét betont, a kihalt utcákat, az esőcseppeket az üvegen. Semmire nem gondolok. Harry egyszer csak megáll, és akkor eszmélek fel, hogy már haza is értünk. Rápillantok az órámra; 4:50 van.
Felmegyünk a hálóba, és átöltözöm, amíg Harry lehúzza az ágyneműt. A lepedőt, amit magamra tekertem hirtelenjében, kidobjuk, majd a nappaliban összehúzom magam a fotelban. Harry hoz egy bögre teát, de nem érzem az ízét. Lerakom a kávézóasztalra, és a combomra könyökölve megtámasztom az államat. A hajam az arcomba hullik, így csak a térdemet látom magam előtt. Ahogy a másik kezemmel végigsimítok a hasamon, újra összeszorul a torkom. Nincs többé.
A baba nincs többé.
   - Ne kínozd magad - hallom Harry hangját, és a következő pillanatban lefejti a kezemet a hasamról. Finoman megnyomja a vállam, hogy dőljek hátra a fotelben, hátha ránézek - Sophie, nézz rám - guggol le mellém, hogy elkapja a tekintetem.
   - Nem tudok - csóválom meg a fejem, még mindig magam elé meredve, és újra könny szökik a szemembe. Harry próbál belekulcsolni a kezembe, de ökölbe szorítom az ujjaimat, és az ölemben tördelni kezdem. Sóhajtva feláll mellőlem, és szó nélkül elsétál mellőlem. Semmit nem érzékelek magam körül, csak a fájdalmat, az elvesztés fájdalmát, hogy talán csak perceken múlott a baba élete. Gyűlölöm a testem, hogy kilökte magából és gyűlölöm magamat is, hogy nem figyeltem oda.
Szinte mozdulatlanul ülök a fotelben, amíg feljön a Nap, és időközben az eső is elállt. Megnézem, mennyi az idő. 6:40. Ha most indulok haza, háromnegyed nyolcra hazaérek. Anya tuti hülyének nézne, ha ilyen korán hazaállítanék. De itt egyszerűen nem tudok megmaradni.
Elgémberedett végtagokkal felállok a helyemről, és Harry szobájába érve hanyagul bedobálom a táskámba a  cuccaim. Mielőtt a fürdőben is összepakolnék magam után, még letusolok, majd miután rendbe szedtem magam, és már csak Harry fürdőszobai kellékei vannak a mosdókagyló feletti polcon, behúzom a táskám cipzárját, és lemegyek a nappaliba. Halk puffanással leejtem a vállamról a cuccomat, és megnézem, mennyi az idő. Negyed nyolc.
   - Már mész is? - hallom Harry nazális hangját a hátam mögül. Veszek egy mély levegőt, és felé fordulok.
   - Igen... azt hiszem - felelem rekedtes hangon. Túl sokáig voltam csendben.
   - Nem maradsz reggelire? És aztán hazaviszlek - megrázom a fejem.
   - Nem tudok enni. És most inkább sétálnék. Már az eső is elállt - ő csak lehajtott fejjel bólint - ne haragudj - suttogom tehetetlenül. Felveszem a dzsekimet, és újra a nyakamba veszem a táskámat. Köszönés nélkül kimegyek a házból, és a kiskapun kilépve, megint rám tör a zokoghatnék. A tenyeremet az arcomra szorítom, és lehajtott fejjel indulok el a járdán a buszmegálló felé. Szándékosan nagyokat sóhajtok, hogy minél előbb megnyugodjak, így mire jön a busz, már csak a könnyeimet kell letörölnöm az arcomról. A St James Tóparkhoz közeli megállóban leszállok, és megnézem, mikor jön az otthonom felé tartó busz. A táblára egy szalagot ragasztottak, hogy ezen a héten nem közlekedik. Szuper. Akkor gyalogolunk.
Már egy ideje sétálok, amikor hirtelen felerősödik a szél, és mintha újra elkezdene cseperegni az eső. Pár perccel később meg már konkrétan zuhog. Még el is ázok... Összehúzom magamon a dzsekimet, és összefonom magam előtt a karomat, úgy sétálok tovább. Az autók egyre gyakrabban haladnak el mellettem, a nyáron dolgozó üzletemberek most indulnak munkába. Hamarosan teljesen bedugul a főút.
Egyszer csak lelassít mellettem valaki. A szemem sarkából megnézem; egy fekete Range Rover. Megtorpanok, és a kocsi is megáll, kitéve a vészvillogót. A sofőr lehúzza az ablakát.
   - Hazavigyelek, Ázott kisasszony? - mosolyog rám Chris, majd meglátja a vörös, feldagadt, fekete karikás szememet - mi történt? - kérdezi ijedten, mire nekem újra eszembe jut az éjjel, és a kezembe fojtom a zokogásomat - nem érdekel, hogy mennyire rühellsz, de most beszállsz a kocsiba - mutat az anyósülésre, és szó nélkül beszállok mellé. Igaza van, ilyen állapotban csoda, hogy egyáltalán idáig eljutottam. Chris lehajt a főútról, és a mellékutcákon végighajtva, kimegy a belváros szélén lévő benzinkúthoz.
   - Ho-va vi-szel? - kérdezem szaggatottan, de ő csak megérinti a vállamat, hogy ne erőltessem a beszédet, és hogy várjam meg a kocsiban. Kiszáll, én meg lehajtom a fejem, és szipogva keresek zsepit a táskámban. Hál' istennek találok. Mire újra kapok levegőt, Chris már vissza is száll a kocsiba.
   - Hogy ne fázz meg - nyom az egyik kezembe egy forró csokit -, és hogy ne éhezz - ad a másikba egy csokis croissant-t.
   - Még emlékszem, hogy ez a kedvencem? - mosolyodom el halványan. Bólint.
   - Persze, hogy. Nem olyan könnyű téged elfelejteni, mint ahogy azt te gondolod... kivéve, ha nem Virággal lógsz. Azokra a végzetes pillanatokra mindenki emlékszik - ezt hallva szomorúan felnevetek.
   - Milyen igaz - bólogatok, és Chris elhajt a benzinkút hátsó parkolójába, ahol aztán csendben, békésen megreggelizek. Nem is tudtam, hogy mennyire éhes vagyok, amíg elém nem került a péksütemény. A forró csoki pedig pillanatok alatt átmelegített, így már nem is libabőrös a karom.
   - Figyelj... Sophie. Nem azért kérdezem, mert annyira ismerlek, vagy mert próbálok valamit helyrehozni, csak aggódom érted - kezdi Chris - mi történt? - a kérdésre összeszorítom az ajkam - nem akarsz róla beszélni? - megrázom a fejem - akkor rád hagyom. Hazavigyelek? - indítja be a motort.
   - Várj - pattanok ki a kocsiból, és kidobom a szemetet. Nehogy már kuplerájt hagyjak magam után. Gyorsan visszaszaladok a kocsihoz, és bekötöm magam - most már mehetünk - Chris felnevet.
   - Semmit nem változtál. Ennek örülök - mosolyog rám, majd kihajt a többi kocsi közé, és hazavisz. A kapunk előtt leparkol, és felém fordul - megleszel? - bólintok.
   - Virág itthon van. Ne aggódj miattam - majd kiszállok, és a kocsi orrát megkerülve fellépek a járdára.
   - És... - szól utánam még Chris.
   - Majd beszélünk - legyintek halvány mosollyal az arcomon, mire bólint, majd int, és elhajt a kocsival. Megvárom, amíg elfordul a sarkon, és rápillantok az órámra. 8:20. Hát, igen. A séta.
Bemegyek a házba, és az előszobában leveszem a cipőmet, és leviszem a szennyesemet a mosókonyhába. Amikor a nappaliba lépek, anyu néz rám hitetlenkedve.
   - Tudom, korán jöttem - előzöm meg a megjegyzését.
   - De még milyen korán! - pislog nagyokat - mi történt? Összevesztetek? - a kérdést hallva újra kibuggyannak a könnyeim, de magamat meghazudtolóan mosolyogva megrázom a fejem - Sophie, kicsim - szalad oda hozzám, és magához szorít.
   - Anyu! - fakad ki belőlem a sírás, átkarolva a vállát. Többet nem tudok mondani.
   - Kislányom, mondd el, mi történt, kiskorodban is utáltam, amikor még nem tudtad elmondani, mi bánt - simít végig a hajamon.
   - Nem... nem... - rázom meg a fejem - nem akarom...
   - Virág! - kiált fel anya az emeletre, mire unokatesóm leszalad a lépcsőn - beszélj te vele, neked talán elmondja - simogatja még mindig a hátam anyu. Virág mögém lép, és a csuklómnál fogva elválaszt anyutól, és fél karral átöleli a vállamat.
   - Nyusziii, mi van? - duruzsol, miközben felmegyünk a szobámba - naaa, mesééélj... - ültet le az ágyra - Harry volt barom?
   - Ne-em - legyintek, és megtörlöm a szemem, bár tök feleslegese. Továbbra is zokogok.
   - Akkor? - néz rám nagy szemekkel unokatesóm - a babával van valami?
   - Ni-i-ih-ih-incs!!! - dőlök az ölébe, összekönnyezve a farmerját.
   - Most nem értelek... - mondja kicsit megszeppenve. A következő mondatomhoz nagy levegőre és erőre van szükségem, így minden maradék energiámat összeszedem.
   - Nii-incs töb-bé ba-ba - nyögöm ki ezt a három szót. Érzem, hogy Virág egy pillanatra megfeszül, én pedig még keservesebben kezdek el zokogni. Unokatesóm pedig csak egy szót tud elsuttogni:
   - Úristen...